Ellenségszeretet: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 7. vasárnapra

Olyan korban élünk, amelyben sokan gondolják, hogy nincs szükség Egyházra, Krisztusra, Istenre, ahhoz hogy jó emberek legyünk. Ennek az elképzelésnek egyik elméleti megfogalmazása a nem-teista humanizmus. Eszerint Isten csak egy jelképes gyűjtőfogalma mindannak a jónak és szépnek, ami az emberben elrejtve volt. Ha kibontakoztatjuk magunkban a valódi szeretetet, amelynek két pólusa a feltétlen és a követelményeket támasztó szeretet (amit anyai- és apai típusú szeretetnek is nevezhetünk), akkor érett emberekké válunk. Az érett felnőtt pedig valaminként a maga apjává és anyjává, sőt a saját istenévé is válik.

A tetszetősnek tűnő elméletet azonban már a Szentírás első lapjai egy másfajta realitással szembesítik. Az ember önistenítése itt nem az érettséghez és a boldogsághoz vezet, hanem az elmagányosodás szorongó szégyenébe, keserű küzdelmekbe és végül pusztulásba. Az elhatalmasodó önzést a bűn elkövetésének és kiterjedésének képei írják le. Az eredendően jónak alkotott ember önmaga akarja meghatározni a jót és a rosszat. A férfi és a nő, a teremtés minimális önkorlátozást parancsoló rendjével szembeni engedetlenség felelősségét egymásra hárítják. Mezítelenségük szégyene elidegenedésük átka, amit a hiábavaló munka, az egymás közti rivalizálás, a test fájdalmai és az elkerülhetetlen halál súlyosbítanak. Ábel szívesen adott és fogadott áldozata örömének az irigység káini testvérgyilkossága vet véget. A társadalmi méreteket öltő versengés először isteni magasságokat ostromló torony építésébe fog, majd az egymás megértésére való képtelenség bábeli nyelvzavarává lesz. A korlátolt, kollektív önzés áradó szennye pedig özönvízként nyeli el azt az emberiséget, amely saját gátlástalan szabadosságába fullad bele.

Megáll-e az eseménysor szekularizálva, bibliai utalások nélkül is? Ismerjük-e a minimális önkorlátozásra sem hajlandó, rivalizáló férfit és nőt? Az irigység pusztító gátlástalanságát? Az egymás megértésére képtelen társadalmi versengést és az egyes érdekcsoportok globális önzésének szennyét? Vagy talán azt tapasztaljuk, hogy túlnyomó többségben vannak a feltétlen és a követelményeket támasztó szeretetet önmaguk és mások felé harmonikusan és derűsen megélni tudó embertársaink, akik az emberiesség túlszárnyalhatatlanul magas szintjére jutottak és ide juttatták a tömegeket is? Olyannyira, hogy nemsokára felkiálthatunk, semmi szükség nincs már Istenre, hiszen itt a földi mennyország!

A realitásérzékünk inkább Halász Judit, „Rossz gyerekek” című dalát juttatja eszünkbe, ami ugyan a Mikuláshoz szól, de üzenete nem csak decemberben érvényes.   

„Mikulás bácsi ne hidd el,

Hogy minden gyerek csak jó lehet,

Mikulás bácsi tudnod kell,

Hogy vannak még rossz gyerekek!

Van olyan, aki önző és irigy,

És dühöng, ha valamit nem kap meg,

És ordít, ahogy a torkán kifér,

Hogy vannak még rossz gyerekek.

De az is lehet, hogy azért rosszak, mert a felnőttektől tanulják,

Hát ne várjátok, hogy jók legyenek, míg a felnőttektől azt látják,

Hogy önzők, irigyek verekedősek

És kevés bennük a szeretet.”

A dal csak látszólag szól a rossz gyermekekről. Igazi címzettjei a felnőttek. Szomorú igazsága pedig az emberi társadalomban nemzedékről nemzedékre átszálló rosszaság- és gonoszságspirál valósága. Ha pedig az egyre gonoszabb felnőttektől, egyre rosszabbat tanulnak a gyermekek, akkor kitől vagy kiktől várhatnánk azt, hogy megtörik az önzés, az irigység és a verekedés ördögi körét?

Derűlátó pszichológusoktól? Optimista filozófusoktól? Altruista hősöktől?

Sejtjük azért, hogy vannak olyan pszichológiai meglátások, amelyek igazolják a megbocsátás mentális egészségre és jóllétre gyakorolt hatását. Léteznek filozófiai belátások, amelyek felismerték a gonoszság rabságának láncolatát és állhatatosan keresték az ebből kivezető bölcs gondolatokat és életvitelt. Mint ahogy tudomásunk van az emberi szeretet és szerelem önfeláldozó hőseiről is, akik képesek voltak a fizikai életüknél jobban szeretni valamit vagy valakit.

Számunkra a legfontosabb most az, hogy mi a közös és miben különböznek az emberi értelem, akarat és szeretet felvillanó evidenciái és az Üdvözítő Krisztus ellenségszeretetről szóló tanítása és ennek életáldozatával hitelesített realitása?

Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberségünk ismétlődő bukásaiban akar csak a maga erejéből istenné válni. Valódi hivatása az, hogy az Istennel való közösségben élje meg kiteljesedését. Elhomályosult értelmű, rosszra hajló akaratú, összezavart érzelmű és képzeletű emberekként Isten ellenségeivé váltunk. Jézusban azonban - mégpedig akkor, amikor még ellenségek voltunk (vö.: Róm 5,10) - Isten maga tette lehetővé számunkra a szeretetével való találkozást.

Az ellenségszeretet elsődlegesen tehát nem általunk megvalósítandó feladat, hanem az Atya akaratából Krisztus által a Szentlélekben értünk és bennünk véghezvitt realitás. Isten irántunk való szeretetének mélységében, magasságában és intenzitásában felülmúlhatatlan megnyilvánulása. Amikor Jézus meghívja hallgatóit a nagyvonalúságra, az irgalomra, a megbocsátásra és az ellenségszeretetre, akkor abba a szeretetözönbe invitálja őket és általuk bennünket is, amely egyszerre foglalata és felülmúlása mindannak, amire a pszichológiája, filozófiája és hősiessége révén az ember a maga erejéből valaha képes volt vagy képes lesz.