Jaj: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 6. vasárnapra

Lukács boldogságmondásaiban és jajaiban Jézus a Lélek erejében az ószövetségi prófétákhoz hasonlóan bátorít és figyelmeztet. Isten Szavának választott hírnökei ugyanis mindig mertek az árral szemben úszni. Amikor a nép elbizakodott és tévúton járt, rettenthetetlenül hirdették Isten figyelmeztető vagy fenyegető üzenetét. Amikor pedig mindenki kétségbeesett, volt erejük az Úr reményt és vigaszt adó szavát közvetíteni.

A “kedves orvos” evangéliumában a négy boldogság és a négy jaj is ebbe a prófétai keretbe illeszkedik. Lukács Jézusa  ̶  jó diagnosztaként és kiváló terapeutaként  ̶  nem csak az élet pozitív lehetőségeiről beszél, hanem a helytelen gondolkodás- és életmód veszélyeiről is.

A meghirdetett boldogság feltételei és a figyelmeztetések kritériumai ugyanakkor enyhén szólva sem szokványosak. Nem könnyű megközelíteni a szegények, az éhezők, a sírók, az Emberfia miatt gyűlöltek, kirekesztettek és megrágalmazottak boldogságát. Azt sem értjük rögtön, hogy a gazdagok, a jóllakottak, a nevetők, az emberek szemében népszerűek sorsa miért fordul az ellenkezőjébe. Ha egészen őszinték vagyunk, bevallhatjuk, hogy nem könnyen szabadulunk attól az általános vélekedéstől, hogy ez éppen fordítva van. Jézus azonban az emberi gondolkodás és elvárások sodrával szemben úszó prófétaként a valóság rendjének radikális újragondolására hív meg bennünket.

Tanításán elmélkedve lassan-lassan sejlenek fel számunkra is a szegénység és a gazdagság fizikai, intellektuális és spirituális rendjének egymással gyakran ellentétes megvalósulásai, gazdag szegények és szegény gazdagok. A testi éhség és a szomjúság vágy- és kielégülés-horizontja mellett és azon túl megsejtjük az emberi viszonyok igazságosságát és az Istennel való kapcsolatot éhező és szomjazó lélek mélyebb vágyait és magasabb beteljesedéseit. Meglátjuk a legkisebb megpróbáltatástól is irtózó élvezkedés és a sírás kockázatát is vállaló igaz szeretet hasonlíthatatlan különbségét. Felismerjük az éppen uralkodó ideológiák karszalagjait váltogatva viselő haszonlesők aljas megalkuvásait és a fősodorbéli vélemények dikatúráján felülemelkedő jellemes és hősies emberséget. A próféták és álpróféták sorsa, a történelem szentjeinek és álszentjeinek története a mi életünk tanítómestere is. Különös erővel hat ránk az, amikor időben hozzánk közel álló, vagy általunk is ismert emberek életének rejtett gazságára vagy igazságára derül fény.

Jézus boldogságmondásait és figyelmeztető jajait persze még fokozatosan felfénylő igazságukkal együtt sem könnyen alkalmazzuk a saját életünkre. Elméletben talán már egyetértünk Jézussal, de hajlamosak vagyunk arra, hogy életvitelünkön lényeges változtatni valót nem találva a tisztes munkával elért eredményeink kényelmében hálatelten szunyókáljunk. Valahogy úgy, ahogy a “Boldog szomorú dal” elején Kosztolányi az emberi megelégedettség, saját polgári testi-lelki jólétének érzését leírja.

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.

Szomorkodásra azért sincs semmi oka, mert a társadalmi megbecsültség mellé a költő fiatal kora ellenére sikeres alkotói pálya is társul.

Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.

Mindezek ellenére, egészen váratlanul, beteljesült és kiteljesültnek tűnő élete felszíne alól, egyszer csak feljajdul benne valami mélyebb, a köznapi érzések és álmok rétege alól feltörő réges-régi vágy.

De néha megállok az éjen,
Gyötrődve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

„Jaj, valaha mit akartam.” Kosztolányi sóhaja belülről szakítja fel azt az erőteret, amelyet Jézus prófétai éleslátása, másként gondolkodása kívülről körülhatárolt. Egyrészt, a most gazdagok, jóllakottak, nevetők és körül udvaroltak léthelyzetének felszínességét és a csak földi horizonton való magába záródásának veszélyét. Másrészt, a szegények, a sírók, az Emberfia miatt gyűlöltek, kirekesztettek és megrágalmazottak kényszerű nyitottságból fakadó érzékenységét és potenciális boldogságát.

A költő bensőjéből felszakadó “jaj” bennünk is visszhangra lel. Az álom és ébrenlét határán, a halál és élet küzdelmének mezsgyéjén felnyögő “jaj” hozzánk is, belőlünk is szól. A prófétai szó a költői sejtést fölerősítve, pontosítva és kiegészítve, bennünket is, engem is megszólít, figyelmeztet és bátorít.

Jaj nekem, ha nem ébredek rá a csak földi kincsek és a pusztán evilági otthon nyújtotta boldogság szomorúságára! Jaj nekünk, ha szem elől tévesztjük a valóban vágyott égi javak és a mennyei atyai ház - minden múló szomorúságon túli - boldogságát!

Ellenben boldog az, aki úgy szegény, hogy az Atyaisten szeretetében gazdag. Boldog, aki az együttérző Jézussal sír, mert annak a Szentlélek a vigasztalója. Boldog, akinek nem az emberi értékrend az istene, hanem aki Isten értékrendjének embere. Mert ő nem az emberek dicséretéből él, hanem Krisztus örök dicsősége élteti már ebben a világban.