Szabad-e? Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 27. vasárnapra

A szeretet és az egyesülés forró misztériumával szemben a fagyos önzés és a kapcsolatok széttöredezésének szilánkos magánya áll. Amikor a farizeusok Jézust a válás szabadságáról kérdezik, talán már nem is érzékelik, hogy milyen messzire kerültek az Isten adta szabadság valódi rendeltetésétől és a törvény betűjébe kapaszkodva milyen távol vannak annak szellemétől.  

Jézus -visszakérdezve- fokozatosan Isten eredeti szándéka felé fordítja a figyelmünket. Először a bibliai rendelkezés múltbéli engedményének szomorú hátterét hozza testközelbe. A ti szívetek keménysége miatt engedte meg Mózes a válást. Majd a teremtés kezdeti állapotára utal. 

“Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő” (Ter 2,18). Az ember javát szem előtt tartó Teremtő, a férfiember oldalcsontjából megalkotta az asszonyembert. Összetartozásukat a héber nyelvtanilag is szépen érzékelteti, hiszen az ’íssáh’, a ‘nő’ a héberben az ‘ís’, a ‘férfi’ nőnemű végződésű alakja. A kapcsolatuk minőségéről és intenzitásáról elmélkedő Szent Ágoston allegorikus bibliamagyarázata új szempontokat tár fel. Az Úr nem Ádám lábcsontjából vesz ki egy darabot, mert az asszony nem alárendeltje a férfinak. Nem is a koponya egy részéből formálja meg őt, mert a férfi és a nő nem csak értelmi szövetségre hivatott. Isten a személyiség egészét jelentő szív mellől származó csontot használja fel, hogy emberileg a lehető legszorosabb egységre hivatott létüket eredetükkel is kifejezze.

A második teremtéstörténetben kapott isteni megbízatás közvetlenül a kert művelésére és őrzésére vonatkozik. E kettős mandátum szelleme azonban biztosan kiterjeszthető másféle területekre is. Az ember örök feladata lenne, hogy művelje és őrizze kapcsolatát Teremtőjével, a másik emberrel, önmagával és a természettel.

Fájdalmasan tapasztaljuk azonban, hogy az Istentől kapott eredeti hivatásunk elvétésének mindnyájan részesei és szenvedő alanyai vagyunk. Helyzetünket Pilinszky sorai így érzékeltetik:

“Hol járunk már az éden fáitól!

Világunk büszke madarának

csőrében porladunk.”

(Kérdés)

A költői kép mögött rövidke mese rejtőzik. A pók hálójába akarta ejteni a kakast. A büszke madár azonban egyszer csak meglengette a szárnyát és bekapta az apró ízeltlábút. A pókocska története az ember kísértésére és bukására emlékeztet. A jót és rosszat önmaga isteneként meghatározni vágyó ember előre nem sejtett módon lesz áldozata saját irreális ambícióinak. Az Istent képviselő, felelős uralom helyett elhomályosult értelme mértéktelenségével éli fel a föld, a másik ember és önmaga erőforrásait. A jó választására hivatott szabadságát szem elől tévesztve rosszra hajló szeszélyeinek szolgájává lesz. A művelés és őrzés feladatainak felelős vállalása helyett könnyelműen pazarolja el értékes talentumait és drága idejét. Az egymás javát és boldogítását kereső szerelem és a kölcsönös segítségben kibontakozó házasság helyett pedig a válás paragrafusainak szakértőjévé és mindig a gyengébb felet megalázó házasságtörés mentegetőjévé válik.

A „szabad-e az embernek feleségét elbocsátania?” farizeusi kérdés drámája mögött a „szabad-e az embernek szabadságával mások és maga kárára visszaélnie?” örök emberi dilemma tragédiája rejlik.

A tanítványok otthon megismételt kérdésére válaszolva Jézus a házassági egységet aktívan megszüntető és új kapcsolatot kialakító fél cselekedetét - kertelés nélkül - házasságtörésnek nevezi. Szabadságunk rendeltetésével való visszaélésünkre adott végső válasza azonban nem elméleti, jogi vagy erkölcsi természetű. Jézus egész küldetése az emberi szabadság alternatív megéléséről szól, ennek öröméről tanít és az ebből fakadó erőből él. Az Atya akaratának kenyeréből táplálkozó okos szeretet, a fiúi engedelmesség bölcsessége és az alázat magasztossága azonban nem csak a maga számára jelenti a teljes élet lehetőségét. A kereszten halálos álomba merülő második Ádám oldalából az Atya új Évát alkot, az Egyházat. Jézus lándzsával megnyitott szívéből a mi szívünk keménységének megváltoztatására folyik a vér és a víz. Az életadó Lélek erejében felkínált keresztség és eukarisztia pedig az isteni életben való részesülésre, szabadságunk Isten szerető szándéka szerinti megélésére hív.

Szent Pál apostol erről tanít, amikor a házasság nagy titkát Krisztus és az Egyház kapcsolatára vonatkoztatja (Ef 5,32). A házastársak kölcsönös tiszteletben, engedelmességben, önátadó és önfeláldozó, szerelmes szeretetben kibontakozó hivatása az, hogy képességeik szerint a legtökéletesebben éljék elénk Isten szenvedélyes emberszeretetének titkát. A kísértések, megpróbáltatások és szenvedések idején pedig Krisztusnak egyháza, menyasszonya iránti, halálnál is erősebb, azt feltámadásával legyőző szeretetéből merítsenek erőt és vigasztalást.

Az evangéliumi szakasz végén Jézus a tanítványok elutasító magatartásával szemben szabaddá teszi magát a gyermekek számára. Ölébe veszi és megáldja őket. Gesztusa, tanítása és áldása Isten gyermekeinek feltétlen szeretetből fakadó és örök szeretetre elköteleződő szabadságára emlékeztet és hív meg mindnyájunkat.