Az "Engedjétek hozzám a gyermekeket" jézusi parancs a Mennyek Országát ígéri

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A régebbi, római diákkorom féltve őrzött emléke Maximilian Kolbe szenttéavatásáról 1982. október 10-én. Szent II. János Pál pápa kanonizálta akkor a vértanú lengyel minorita szerzetest, aki azért vállalta önként a halált az auschwitzi koncentrációs táborban 1941-ben, mert egy éhhalálra kisorsolt kétgyermekes apa helyébe lépett, önként. Egy fogoly társuk szökése miatt tíz foglyot halálra ítéltek, köztük az apát, aki így kiáltott fel: Két gyermekem van! A szerzetes Kolbe atya tudta, mit jelent az apaság és atyaság, még inkább, hogy mire van szüksége a gyermekeknek, azért adta oda önként az életét. Önként, de Jézus kérésére.

Azon az emlékezetes szenttéavatáson 1982-ben jelen volt az a megmentett apa és a két gyermek. II. János Pál pápa szavára felálltak és a több százezres hívősereg önfeledten megtapsolta. Tapsoltunk az életnek, a földinek és a mennyeinek. A kettő már itt a földön összeér: A kicsik itt járnak köztünk, de már most az övék a Mennyek Országa. Csak engedjük őket Jézushoz! Márk evangélista tudatosan szerkesztette egybe a tizedik fejezet történeteit Jézusról: Kezdi a házasság felbonthatatlanságával, ezt követi a gyermekekkel való találkozása, majd futva érkezik hozzá a gazdag ifjú. Házasságban élő szülők, Jézust kereső gyermekek és a Mester után szaladó ifjú. Szép program, amiről ma már csak álmodni merünk. Pedig valóság. Köztünk élő valóság, ami velem is megtörtént nyári szabadságomon, július vége felé.

Gyönyörű kis Flóra Máriát kereszteltem egy Balaton parti üdülőhely szép kápolnájában. Amikor a kisbaba homlokára csorgattam a vizet, négyéves nővére és a már iskolaérett bátyja közelről figyelték az eseményt és bizonyára lelkük mélyén át- és újraélték az ő keresztségüket. Egy templom ünnepélyes csendjében, imádság közben, amikor a kicsi testvér Isten gyermeke lesz, megmozdul a lélek. A Szentlélek és a mi lelkünk is. Összeér a két valóság, a földi és a mennyei, mint a Szent Péter téren.

Nevezetes nyári emlékem ezt a keresztelést követte, amikor délutáni kávéra a szomszédos településen Édesanyámmal együtt meglátogattam a családot. Szoptatás után előkerült a hős újjászületett Krisztus kis-testvér. A legszebbek a gyermekek keresztelésük délutánján, édes alvásukat követően. Rendben van minden, amit az ember megtehet, de az is, amit csak az Isten tud megtenni. Ilyenkor a nagyobbacska testvérek feloldódnak és beavatnak titkaikba. Először a kicsi báty visz ki a műhelyébe és mutatja meg kézműves szerszámait, amikkel bambusznádat farag. A négyéves lányka – látom – töri a fejét, hogy ő mivel rukkolhatna elő. Se kézműves műhely, se bambusznád. Ő csak egy négyéves kislány.

Kint a kertben, egy fa alatt, csak néz engem, aki éppen négy éve megkereszteltem őt, amiként azt a templomban mondtam is neki. Érzi a legkört, látja az egy karéjban ülő szülőket, a keresztszülőket és a nagyszülőket és Laci atyát az Édesanyjával együtt. Hirtelen kibontakozik, talán mert a kerti fa zöld leveleinek suttogása békés, templomi hangulatot áraszt és a fehér papi ingem is emlékezteti a keresztelés fehér titkára. Elémpenderedik, két kezét a térdemre teszi és igenis, nagy tisztelettel, ünnepélyesen teszi fel a kérdést: Beleülhetek az öledbe?

Szíven talál a kérés, egy négyéves tisztaszívű lányka legtisztább kérése. Felnézek a szülőkre, a nagyszülőkre, akik feltűnően fényes szemmel tekintenek rám és jelzés nélkül egész lényük egyetlen beleegyezés. Felveszem hát a Lánykát az ölembe, s miközben szívem örömtáncot jár, a Kicsi egykettőre elfelejti hol is van, mert a világ legtermészetesebb módján viselkedik, mintha szülei ölében ülne. Mintha szülei ölében ülne…, mintha Jézus ölében ülne!

Régen ült már így gyermek az ölemben. Az érzés ünnepélyességének mélyrétegében azonban föltolulnak bennem mindazok az események, hírek, szabályok és rendeletek, melyek az utóbbi években fájdalmasan a gyerekek helyett az ölünkbe hullottak. Mondom a félelmetes szót. Pedofília! Igen, tudatában vagyok felelősségemnek, a kötelező óvatosságnak és megfontoltságnak. Oly sok botrány után, legyen végre tiszta az egyház a papjaiban! Erről itt a rádióban épp eleget szóltam!

De ez csak féligazság! Az igazság másik fele Jézusnál van. Aki megneheztel ránk, Márk egyenesen a haragját említi, ha nem engedjük hozzá a gyermekeket. Jövőre negyvenéves papi szolgálatom legerősebb identitást-adó mozzanata kezdettől fogva éppen a kisgyermekek végtelen bizalma és szeretete volt. Ahogy a kicsik a földszintes világukból fölnéznek, ránk tekintenek és ránk hagyatkoznak. Mert kicsik és kiszolgáltatottak. Jézus úgy veszi fel őket, ahogy benne él ősemlékként az Atya felvevő, felemelő gesztusa.     

Igen, tegyünk meg mindent, amit előrelátóan emberileg bölcsnek és helyesnek tartunk, hogy újabb visszaélés meg ne történjék, de erővel kimondom, ezzel együtt eleget kell tenni továbbra is Jézus kérésének, aki magához kéri a gyerekeket, az övéit. Ölbe veszi őket, mindenki szeme láttára, megáldja őket majd visszaadja a családjaiknak. Ez nekem, a felszentelt papnak, krisztusi kötelességem. Bölcsen, felelősséggel, a nyilvánosság előtt, az ő szeretetével szeretni a kicsinyeket. Kérése parancs: Engedjétek hozzám a gyermekeket!