Ami tőle telt: Janka Ferenc atya elmélkedése Virágvasárnapra

Jézus szenvedéstörténetében számtalan fontos és beszédes mozzanat szólít meg bennünket. Márk evangéliumából Jézus megjegyzését emeljük ki, amit a fejére igen drága nárdusolajat öntő asszonyról mond: „Ő megtette, ami tőle telt.”

A passió felfokozott intenzitású történetében mindenki azt teszi, ami tőle telik. Ennek kapcsán három kérdés fogalmazódik meg bennünk. Kinek mire telt ebben a történetben? Mire telik Jézusnak? És végül önmagunkkal kapcsolatban is megkérdezhetjük, hogy mire tellett, mire telik nekünk?

Először vessünk egy futó pillantást arra, hogy a legfontosabb szereplők mit tesznek, kinek mire telik. A főpapok és az írástudók azon tanakodnak, miképpen fogják el Jézust csellel, és hogyan öljék meg. A drága kenetet pazarló szeretetre reagálva Betániában, a leprás Simon házában egyesek a szegényekre hivatkozva bosszankodnak és megharagszanak az asszonyra. Péter hősködik, elfut, háromszor megtagadja Mesterét, majd keservesen sírva fakad. Júdás pénzért elárulja Jézust ráadásul úgy, hogy Mesternek szólítja és megcsókolja. A tanítványok szétfutnak, egy közülük ruháját hátra hagyva, meztelenül. A főpapok istenkáromlást vélelmezve méltónak tartják Jézust a halálra. Pilátus hiába próbálja felmenteni, a főpapok által manipulált tömeg nyomására keresztre ítéli. A megfeszített Krisztust mindenki kigúnyolja, még a rablógyilkos latrok is, akik között felfeszítik. Halála után arimateai József bátran elkéri Jézus testét a helytartótól, új sírba temeti és követ hengerít a sír ajtajához. Mária Magdolna és Mária József anyja távolról figyelik, hogy hova temetik őt.

A kortárs szereplők így cselekedtek. Ennyi tellett tőlük.

A második kérdésünk az, hogy „mire telik” mindeközben Jézusnak? Márk evangéliuma szerint Jézus finom visszakérdezéssel megvédi a fejére drága kenetet öntő asszonyt. Hálás örömmel fogadja és nagyra értékeli ezt a temetésére elővételezett pazarló szeretetet. Tanítványait prófétai módon eligazítja a húsvéti vacsorával kapcsolatban. Előre tudja és kimondja, hogy a tizenkettőből egy el fogja árulni. A vacsorán kezébe veszi a kenyeret, megáldja, megtöri és ezt mondja: „Vegyétek, ez az én testem”. A kelyhet is körbe adja és így szól: „Ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik”. A getszemáni kertben remegve és gyötrődve kéri Atyjától, hogy múljék el a pohár, de ne az ő akarata legyen meg, hanem az Atyáé.  A kereszten az „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” kezdetű 22. zsoltárt imádkozza, majd hangosan felkiált és a lelkét kiadva meghal.

A harmadik, önmagunkkal kapcsolatos kérdésünk mindezek után még jobban szerte ágazik. Vajon mire tellett volna nekem akkor, ha ott lehettem, volna? Kikhez hasonlítottam volna a leginkább? Mire lettem volna képes ott? Érdemes a nagyhéten időt szánni ezekre a kérdésekre és a passiót újra olvasgatva eltűnődni azon, hogy vajon kinek a jelleme és stílusa áll hozzám a legközelebb, kinek a társaságába tartoztam volna leginkább?

Ennél azonban még reálisabb kérdés, hogy mire voltam képes Jézusért eddigi életemben, vagy mi telt tőlem ebben a húsvéti készületben? Hoztam-e érte szeretetből anyagi áldozatot, mint a betániai asszony? Virrasztottam-e vele, vagy a legkisebbek közül eggyel is legalább egy órányi időt a getszemáni kertihez hasonlítható vívódásban? Tudtam-e könnyeket hullatni a tagadását megbánó Péterrel együtt? Volt-e valaha bátorságom kiállni a véglegesen halottnak vélt Jézus mellett, mint arimateai Józsefnek, és megadni Jézusnak a látszólag vesztesek végtisztességét? Nem hinném, hogy sokan lennének olyanok, akiket Jézus a betániai asszonyhoz hasonlóan megdicsérhetne, hogy te valóban „megtetted, ami tőled telt”.

A legfontosabb kérdés azonban mégsem a régmúltra, nem is az én életem távlatára vagy a nagyböjti készületemre és rám vonatkozik. Az igazi kérdés középpontja Jézus és műve. Észrevesszük és felfogjuk-e, hogy Jézus nemcsak sokkal többet tett értem és értünk, mint amire mi emberek valaha képesek lettünk volna? Hisszük-e, hogy Ő mindent megtett és beteljesített értünk, ami üdvösségünkhöz és örök boldogságunkhoz szükséges?

Amikor a betániai asszony pazar bőkezűségének példás emlékezetét megidézzük és titkon mi is Jézus dicséretére vágyódunk, ne tévesszük szem elől a legeslegfontosabbat. Azt, hogy Isten, hármas-egy szeretetének minden képzeletet felülmúló nagyvonalúsága valóban „mindent megtett értünk, ami tőle telt”. Így teremtett világunk és benne mi, akiket atyai szeretetével megalkotott, fiúi-istenemberi alázatával megváltott, és szellemi Szentlelkével átistenülésre hív, minden bűnük, hiányosságaink és érdemtelenségünk ellenére mégis meghívást és lehetőséget kapunk arra, hogy belépjünk az Ő teljességbe, háromságos Szeretet-egységének boldogító titkába.