Janka Ferenc elmélkedése a Karácsony utáni 2. vasárnapra: „Az Ige testté lett”

A Lélek minden népnek és nyelvnek szóló üzentét örömmel továbbadva éneklem én is immár 25 éve minden húsvét vasárnapi szent liturgián a magyaron kívül görögül, latinul, németül és olaszul ezt a csodálatos igeszakaszt. Ezért is áll közel hozzám az eredeti görög szöveg is, amelynek kulcsszavai: az  ἀρχῇ (arché), a  λόγος (logosz), a  σὰρξ ἐγένετο (szarksz egeneto) és az ἐξηγήσατο (exégészato). A „kezdet”, a „Szó”, a „testté lett” és a „kinyilatkoztatta”.

A jánosi prológus kulcsfogalmai ezek, amelyek az apostoli kor idején a korszellemet meghatározó görög bölcselettel folytatott párbeszédből származnak. Ezért aztán kritikus szellemű modern teológusok egy csoportja úgy gondolta, hogy a kor filozófiájával dialogizáló keresztény teológia e fogalmak használatával hellenizálódott, vagyis lényegében feladta a saját identitását.

Ezzel szemben egy közös nyelven folytatott valódi párbeszéd nem jelenti szükségképpen az egyik fél elgondolásának puszta átvételét. Hanem lehetővé teszi a saját tapasztalaton alapuló válogatást, megtisztítást, sőt a használt fogalmak új tartalommal való megtöltését is. Éppen ez történik a keresztény hittapasztalat és igehirdetés valamint a mindenkori uralkodó szellemi, filozófiai áramlat közötti párbeszéd során, ami az evangélium inkulturációjának és a kultúra evangélizációjának az örök alapelve is.

Az arché jelentése kezdet, alapelv, őselv. Kozmikus távlatba illeszkedő fogalom, akárcsak az Ószövetség első szava a „בְּרֵאשִׁית beresit” „kezdetben”. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Isten szólt és lett.

Jánosnál most a Szó, a Logosz, az értelem, a világ végső és legmagasabb rendű elve, mintája és magyarázata van Istennél, és az Isten ez a Logosz.

Sőt ez a „Logosz szarksz egeneto”. Az „Ige testté lett” mondjuk ezt magyarul, de egyetlen fordítás sem képes visszaadni azt a tartalmat, amelynek gazdagsága az eredeti görög szöveg filozófiai kereteit is szétfeszíti. Sőt, minden emberi nyelv és minden kor bölcseleti lehetőségeit

is meghaladja. Mert itt a legnagyobbnál is nagyobb és a legkisebbnél is kisebb találkozik minden elképzelést meghaladó módon. Az Isten belső élete kommúniójának és kommunikációjának gazdagsága és a teremtett világ, az anyag, a test, a hús-vér ember szegénysége egyesül felfoghatatlan minőségű szabadsággal és intenzitással.

Isten emberré lett. János apostol és a többi szemtanú Krisztus személyében találkozott valakivel, aki több, mint amit a görög filozófia tudott az anyagi világról, a szellemről és Istenről, de több annál is, amit a mai ember tud az anyag-energia ekvivalenciáról, a pszichéről, a transzcendenciáról és Istenről. Ezért mondhatjuk Pascal nyomán az ember titkáról:

„Az ember önmaga számára a természet legcsodálatosabb tárgya; mert képtelen felfogni, hogy mi a test, még kevésbé, hogy mi a lélek és mindennél kevésbé azt, hogy miként egyesülhet a test a lélekkel. Ez minden nehézségek teteje, és mégis ez maga az ember.[1]

Sőt, az Ige hús-vér emberré testesülésének jánosi örömhíre miatt a gondolatot folytathatjuk is:  

Nem tudjuk, hogy mi az ember. Még kevésbé tudjuk, hogy mi az Isten.

A legkevésbé pedig azt tudjuk, hogy miként egyesülhet az Isten az emberrel.

Ámde mégis ez Jézus Krisztus.

János a titkot tisztelve és megőrizve, mégis kinyilatkoztatásról, exegézisz-ről beszél.

Az „Istent soha senki nem látta. Őt az Isten Egyszülöttje nyilatkoztatta ki”.

A II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes konstitúciójának híres 22. pontja éppen ezt a gondolatot bontja ki. Krisztusban nemcsak a láthatatlan Isten szeretetének misztériuma tárul fel, hanem az emberlét titka is.

Mivel azonban Isten lényegét és irántunk való szeretetének nagysága miatt még saját magunkat sem fogjuk soha tökéletesen kiismerni, ezért érdemes újra János tanúságtételére figyelni.

„Láttuk az ő dicsőségét. És mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek, akik az ő nevében, vagyis az ő személyében hisznek.

Ezért sem mi, sem az utánunk következő nemzedékek, nem fognak soha betelni a megtestesült Ige dicsőségének, vagyis jóságának és szépségének szemlélésével. Azzal a végtelen boldogsággal, amit a Jézus személyében egyesülő Isten és ember titkának befogadása jelent.

[1] Pascal, Blaise: Gondolatok, 72. Budapest, 1978, 33.