Kapcsolataink értéke: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 33. vasárnapra
Az évközi idő végén azokat az evangéliumi szakaszokat olvassuk sorra, amelyekben Jézus a végső időről tanít. Az egyházi év befejezése Krisztus király vasárnapja lesz, amikor a világmindenséget, benne a történelmet és szereplőit kormányzó és ítélő Krisztusra irányítjuk figyelmünket. Ebben a tágas történelmi, sőt történelem feletti távlatban kissé furcsán hat vasárnapi olvasmányunk a Példabeszédek könyvének befejező fejezetéből, s amelyet úgy szoktunk említeni: a derék asszony dicsérete. Furcsa, mert annyira konkrét, annyira evilági. Furcsa, vagy inkább üdítő?
A Példabeszédek könyvének szerkesztője bizonyára tudatosan formálta meg művét. A könyv első 9 fejezete „bölcsesség asszony” jelképes alakjáról beszél, Isten bölcsességéről, amely – vagy aki – az igazságra vezeti, sőt jóleső lakomára hívja az istenfélőket. A könyv végén újra egy okos nőalak tűnik fel, ezúttal mindennapi tennivalók, a ház körüli teendők intézőjeként. A könyv intései tehát olyan keretbe szerveződnek, amely a jelképes és alapvető meglátásoktól a konkrétum felé halad. Ez persze az erkölcsiség egyik legáltalánosabb szabálya: váltsd valóra, amit jónak látsz, vidd végbe, amit kimondtál. Elvontabban meg: boldog vagy, ha testet öltve, megszemélyesülten is találkozol azzal, amit elvben kívánatosnak gondolsz.
Milyen tehát ez a „derék asszony”? Az olvasmány három szakaszt ollóz össze. Az első bevezetésként az asszony és a férj kapcsolatáról szól. A derék asszony értékes kincs, akire „férje egész szívével ráhagyatkozik”, „mindig javára van, sohasem kárára”. A folytatás tükrében az összefogás, a jól működő család gazdasági erejére is gondolhatunk, de ennél itt erőteljesebb a férj és feleség belső egységének képzete. A férj egész szívével ráhagyatkozhat feleségére, vagyis bízhat benne, társra lel benne, megoszthatja vele titkait, nehézségeit, s ez nyilván fordítva is igaz. Alapvetőnek tűnik az is, mondják a régiek, hogy a pár tagjai társaságban se egymás ellen beszéljenek, ne beszéljék ki életük párját. Mindig egymás javára legyenek, és ne a kárára – ahogy szövegünk mondja.
A második részlet a feleség szorgosságát dicséri. A századok folyamán igen sokat változott a háztartás rendje, a megélhetés forrásainak beosztása. Mai szemmel talán azt kell kiemelnünk, hogy a nőnek nagyon komoly szerepe volt és van abban, hogy a család működőképes legyen a mindennapokban. A Példabeszédek könyvének leírása az asszony kezére figyel. Csodálja ügyességét, finom munkálkodását a ruházat előteremtésében, aztán újra átlép a jelképek világába: „kezét kiterjesztve’ a jólelkű asszony védelmébe veszi az elnyomottat, „karját nyújtva” segít a szűkölködőnek. Ezeket a képeket az előző szakasszal is összekapcsolhatjuk: ha sikerül építeni és őrizni a belső egységet, az megmutatkozik a mindennapi tevékenység, sőt a másokkal való kapcsolatok ragyogásában is.
Végül a befejező sorok erkölcsi ítéletet mondanak: a külső helyett a belső értékét hirdetik. „Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel.” A mondásgyűjtemény intő szóval fejeződik be. Mintha állandó kihívás és egyben feladat volna, hogy a külső csillogásától, az első benyomástól a belső, tartósabb, kapcsolati értékek felé lépjen tovább az ember.
Ha ezután feltesszük a kérdést, mi köti össze a derék asszony dicséretét az evangéliumi részlettel, amely a talentumait szolgáira bízó gazdáról, s általa az idők végén visszatérő Urára várakozó egyházról szól, bizony nem könnyű válaszolni. Talán az egyház maga a derék asszony, akire Ura társként tekint a világért való fáradozásban, s ezért mindent átadott neki? Vagy az emberi bizalom, így a házastársak egymás iránti bizalma is a legékesebb példája annak, hogy valaki „pénzváltókra bízza”, amit kapott, s együtt többre mennek? Akárhogy is van, a kincs, az egyházé, az elkötelezett kapcsolatokban élő embereké, nem aranyban, nem ezüstben mérhető: inkább a hit és a szeretet erejében, a világért, másokért való szorgoskodásban.
Évközi 33. vasárnap, A év
