„Vallomások” címmel Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 22. vasárnapra
Jeremiás könyvének 20. fejezete a próféta keserű magányának és könyörgésének tükre. A fejezet azzal kezdődik, hogy Jeremiást egy bizonyos Fássúr pap, az Úr házának főfelügyelője megvereti, aztán kalodába vetteti. Amikor másnap kiengedik, Jeremiás Fássúr vesztét, idegen földön való halálát jövendöli. De mindjárt ezután a látszólagos elégtétel után egy hosszabb panaszének kezdődik (Jer 20,7-18), amelyben a próféta elidegenedni látszik Istentől, a környezetétől, prófétai hivatásától, végül még saját magától is, hiszen a fejezet végén megátkozza születése napját.
„Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam, és legyőztél.” Jeremiás másutt is panaszolta már, hogy Isten olyan lett számára, „mint a csalóka patak” (Jer 15,18). Jeremiás csalódott, úgy érzi, Isten nem tartja meg a szavát, amellyel neki védelmet, szavának erőt és hatalmat ígért. Jákob küzdött az Úrral, és győzedelmeskedett, áldást nyert magának és utódainak, de Jeremiás szerint Isten „erőből” legyőzte őt, elvette szabadságát és reményét. A próféta egyszerre okolja Istent és saját magát, keserű, mert kihátráltak mögüle, és mert a saját végessége, a saját tehetetlensége is bántja. A fordítók különféle árnyalattal adják vissza az első héber szó értelmét: rászedtél, becsaptál, megcsaltál – utóbbi kifejezés párkapcsolati áthallása valószínűleg a héberben is megvan. A vád mindenesetre eleven. Nem biztos, hogy Jeremiásnak igaza van, de biztos, hogy szívből beszél: tele van csalódással.
Miért is? Úgy tűnik, harapófogóba került. Küldetése szenvedést tartogat számára, bárhogy is dönt. Ha engedelmeskedik, ha hirdeti az erőszakot és romlást, nevetségessé lesz, gúny és csúfolódás vár rá. Ha viszont kiutat keres, ha „Nem törődik vele”, akkor belül gyullad „perzselő tűz” a szívében, az addig kívülről fenyegető fájdalom a belsejét, csontját, szívét járja át. Küldetése nem ígér elismerést. Ez a küldetés mélyebben és fájdalmasabban kötelez, mint valami felszínes munka, látszólag eltiporta már a személyes szabadság határait – legalábbis ahogy a próféta most megéli. Nem lehet, nem érdemes visszatáncolni, nincs kiút, s mindez ki tudja, hova vezet…
Az elbeszélő kerethez lazán illeszkedő panasz, illetve a szöveg rokonsága a zsoltárok nyelvével többekben felvetette a kérdést, vajon valóban Jeremiás szavait olvassuk-e itt, nem inkább olyasfajta zsoltárt, amelyet akkoriban többféle szenvedő ember, vagy egész Izrael is imádkozhatott. Ha hajlunk egy ilyen értelmezésre, akkor a nép olyan felfogásából kell kiindulnunk, amelyhez a küldetés, a prófétai megbízatás, az Isten szava iránti felelősség is hozzá tartozik. Hiszen Jeremiás nem betegségre, nem egyszerűen igazságtalanságra, még csak nem is a nagyok és hatalmasok érdekeit sértő beszédének következményeire panaszkodik, hanem egyenesen az Isten szava miatti elvettetésére. „Az ÚR szava mindennap gyalázatomra vált és csúfságomra” – mondja.
Ebben hasonlít az Úr szenvedő szolgájához, akiről Izajásnál olvasunk, s aki szintén tanít, aki a nemzeteket is visszaviszi Istenhez, aki engedelmesen megnyitja fülét, s aki végül odaadja az életét. Prófétai panasza viszont még nem jut el a megadásnak és odaadásnak erre a csúcsára. Személyes, legbelülről születő kiáltása mégis Istent keresi, s inkább magát átkozza el, de Istent nem. Csalódik, és éppen csalódásában őriz valamit Isten jóságának és igazságosságának hitéből – amelyet most nem tapasztal, illetve nem ismer fel.
Mi köti össze szakaszunkat az evangéliummal, ahol Jézus szenvedését jövendöli, Péter meg hitetlenkedik? Péter még lesöpri magáról a fájdalmat, tiltakozásában mégis van valami abból a viaskodásból, amelyben a próféta alulmaradt. A nagy végszó, a feltámadás ígérete azonban csak itt hangzik el, az evangéliumban: mert Isten végül, minden kétkedés ellenére, mégiscsak igazmondónak és hűségesnek bizonyul majd.
Évközi 22. vasárnap, A év
