Isten színe előtt – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 19. vasárnapra
Vasárnapi olvasmányunk is egy találkozás története, illetve annak részlete: Illés Isten színe elé áll a Hóreb hegyén. A választott szakasz elhagyja az esemény további részleteit, most nem kell azzal foglalkoznunk, hogyan jutott Illés a hegyhez, hogyan panaszolta helyzetét Istennek, s végül milyen megbízatást kapott. Most csak az a fontos, ami bizonyos értelemben „kettejük között”, Isten és Illés között történik.
Amit először észlelünk, egy különös felszólítás: „A hegyen állj az Úr színe elé!” Egy ilyen felszólítás önmagában – éppen az Úr részéről – mintha azt sejtetné, hogy „az Úr színe elé állni” itt elsősorban nem személyes találkozást, hanem kultikus cselekményt, szertartásos eseményt jelent. Illést imént egy angyal indította útnak, s most neki kellene angyalok módjára (vö. Lk 1,19) az Úr színe előtt állnia, vagyis szolgálnia, akár mozdulatlan, kitartó jelenlétével. A szolgák uruk színe előtt állnak, Isten színe előtt az ő mennyei udvartartásának égi tagjai (vö. 1 Kir 22,19.21; ApCsel 7,55). Ha egy próféta járul az Úr színe elé, gyakran közbenjáróként teszi ezt (vö. Jer 15,1; Ter 18,22; Iz 66,22köv). Illésnek van kiért könyörögnie, s ami eddig csak személyes panasznak, szinte siránkozásnak tűnt, ahogy ugyanazt a bajt kétszer elismétli, ilyen összefüggésben akár könyörgésnek tekinthető, félig fogalmazott kérésnek, hogy az Úr változtassa meg a nép szívét, hajlítsa magához, akik elhagyták őt, Illést meg végzetesen magára hagyták.
Ennek a felszólításnak egyébként van egy másik, bizonyos értelemben nagyon egyszerű tanulsága: Illés nem magától indult útnak, hanem angyal szavára, nem a saját ötlete volt, hogy halálos kétségbeesésére magától Istentől kérjen vigaszt; és most is az Úr szólította fel, hogy a hegyen járuljon színe elé. Isten színe elé csak az juthat, akit ő meghív. Ez kegyelem, nem járandóság. Úgy tűnik, úgy látjuk, főleg az Újszövetségben, Jézus szeretetének hitében és tapasztalatában, hogy ez a meghívás végül mindenkit elér – mégsem jó, ha megszokjuk, sőt, talán képtelenek is vagyunk megszokni, túlontúl erős bennünk a korlátoknak, gyengeségnek tapasztalata. Isten szeretete is kinyilvánult titok marad, meghívó, kiválasztó kegyelme úgy része az életünknek, hogy nem tudunk vele elszámolni, bár mindig reméljük és várjuk, mint a hajnal virradását. Édes a fény – hogy mennyire, azt csak néhány sötét nap után értjük meg újra.
A részlet befejezése is különös. Amikor megsejti Isten jelenlétét, Illés megáll a barlang előtt, és befödi arcát. Fél Istenre tekinteni? Gesztusa jelkép, amely önmagával, a bánatával, félelmével, szégyenével foglalkozó belső rabságát fejezi ki? Ami ezután zajlik, mindenesetre újra szó-esemény, Istentől érkező ige és emberi válasz. Az eltakart arc azt is jelképezi, hogy ez az esemény már nem a fizikailag érzékelhető dolgok közé tartozik, már radikálisan „belső” valóság, csak Illésnek adott, csak benne és általa zajló igazság, amelyet csak ő hozhat majd vissza a történelem terébe döntéseivel, véghez vitt küldetésével. Ő így lesz egészen ember, így lesz egészen személy: a döntéseivel, a cselekedeteivel együtt. Aki Isten színe elé lép, megtalálja magát, de – újra csak – megfoghatatlanul, egy megragadhatatlan, csak átélhető pillanatban, amelynek csak folytatása, csak jövője van. Csak ennek van jövője igazán.
„Igazság jár az Úr előtt, és béke a lába nyomában” – énekeljük majd a zsoltárban (vö. Zsolt 85,14). Tudjuk, hogyan kell készülnünk Isten jövetelére, és sejtjük, mi szokott változni azok életében, akik találkoztak vele. A színe előtt élünk, de még nem látjuk színről színre. – Ragyogtasd ránk arcodat, Uram!
Évközi 19. vasárnap, A év
