"Áthangyások...” - P. Vértesaljai László jegyzete
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Az ágyam alól kerekedtek ki, szép szabályos rendben, oda és vissza. Mert a hangyák jönnek és mennek. Jönnek valamiért és visszamennek valamilyen oknál fogva. Egészen kicsik ezek a hangyák, valahogy nem szabványosak, sem szokványosak. Van, aki látja őket, és van, aki tekintetre sem méltatja.
Minthogy meg sem csíptek, így nem is tekintem őket ellenségnek, bár intenzív jelenlétükön eltűnődöm. Tettem ugyan időnként egy-egy kísérletet a forrás és a cél felderítésére, ám ezek nem vezettek eredményre. Az ajtón át jöttek be, aztán az ablakon kimentek. Ismét mások az ablakon jöttek be és az ajtón át távoztak. A pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy zárt ajtók mellett és zárt ablakok mellett közlekednek. Ajtó- és ablakrésekben. Már majdnem összeszoktunk, amikor a napokban riadtan láttam, hogy vonulásuk renddé fajul és célra tör. A szobámban könyvek vannak, szinte csak könyvek. A hosszú falat beborító nagy könyvszekrény mellé kicsi, álló, kétrészes Ikea könyvtartókat vettem utólag, de már ez is kevés a sok olvasnivalónak. Nos, vélhetőleg Karácsony után, ezek közé a polcok közé hullott le véletlen és észrevétlen egy kisebb mézes puszedli. Szíves formájával és mézes illatával vonzotta is az érdeklődőket és valóban egy valóságos csoda, hogy ez a parányi ennivaló, oly távolról, és annyi idő után, s ki tudja honnan, miféle bugyorból, csalja ide őket. A hangyáknak azonban jó az „áthallása” és messziről, igazán messziről megérzik a lehetőséget. Aztán útra kelnek…
És pontosan hol is jöttek be? Hát az ajtón, annak a sarkánál, ezt ma vasárnap vettem észre, amint a reggeli szentmise után megláttam immár ünnepélyes vonulásukat. Elkezdtem követni őket visszafelé, lépésről-lépésre. Fal mellett osonnak, szépen és észrevétlenül, a folyósón követik a szegletek védettségét. Hangyailag mérhetetlen távolságot tesznek meg, akár egy porladó puszedliért. Aztán sarkon fordulnak, de szó szerint és mennek tova. Talán egy másik puszedliért. A folyósónk beugróját, a közös számítógépes asztalt megkerülik, és a mosószoba csővezetékén lefelé tartanak, az alsóbb szintre, onnan pedig a refektórium, az ebédlő felé iparkodnak. Az ebédlőben pedig Rocco várja őket. Rocco kalábriai alkalmazottunk - aki terít és mosogat - s aki a természet gyermeke, nem sokat okoskodik a világ dolgain. Körbevezet az ebédlőnkön és megmutatja a hangyák stratégiai belépési pontjait. Már régóta rendszeresen oda-odaborít fehér porokat egy bizonyos flakonból. Kezembe nyomja: Avanti, Padre! És nevet egészségesen.
Ez reggel történt, most dél van. Azóta szétszedtem a szobámat, nevezzük a műveletet nagytakarításnak. Az említett egy szem puszedlin kívül más vonzó egzotikumot nem találtam. Mindent alaposan felmostam és azt a fehér port, ahogy kaptam, használat nélkül, visszaadtam Roccónak.
E le formiche? – kérdi. Hogy a hangyák? Elmentek! – felelem, mire látom, hogy nem hiszi. Csak úgy? Maguktól? - Nem, nincs több puszedli, vagyis „qualcosa di dolce”!
Már délután van, Rocco szerintem azóta is a magyar logikámon gondolkodik. Fejét rázza, mert neki más véleménye van a hangyákról, másfelől pedig fülhallgatóján valami vad olasz muzsikát hallgat.
Most már este van, és tényleg nincsenek hangyák. Úgy hangyátlan a szobám, mint ahogy felhőtlen az azúr ég Róma fölött. Úgy látszik, nincsenek hangyák ott, ahol rend van. Úgy látszik, Roccónak ezt még szoknia kell. A hangyák maguktól tudják!
