Dicsőítő ének - Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 5. vasárnapjára
Az első két vers a zsoltár kezdete: „Örvendjetek igazak az Úrban, a szentekhez dicséret illik. Dicsérjétek az Urat citerával, tízhúrú hárfán zengjetek neki.” Gyakori jelenség, hogy a zsoltáros meghívja a közösséget az Úr dicséretére. Kell valaki, aki a többieket meghívja, megmozdítja, aki a lelkesedésével, bátorságával összekovácsolja őket. Mi emberek gyakran várunk a bátorító szóra, a meghívásra, arra, hogy valaki elkezdje – aztán már könnyebb folytatni. Kéretjük magunkat, mint hangszert tanuló kisgyerek, hogy mutassa meg, amit gyakorolt. Itt „citera” meg „hárfa” kerül a kézbe, a korabeli templom eszközei, hogy a szívünk valahány húrját megpengessék, hogy a belsőnket felrázzák. A zsoltárok minden panaszuk és emberi mélységük után – vagy éppen ezeken át – az Úr dicsőítéséhez tartanak. A dicsőítés felemel, vagy megfordítva, nekünk magunknak kissé fel kell emelnünk a szívünket, le kell rázni sokféle megszokást és sötétséget, ha szeretnénk Istenhez emelkedni. Az első két vers tehát összegyűjt, és felemel: Gyertek, dicsőítsük az Urat!
A dicsőítés megsejt valamit abból, hogy milyen maga Isten. Nemcsak hálát ad neki valamiért, amit adott, megtett vagy elhárított, hanem belenéz a szemébe, ha ez egyáltalán lehetséges; felnéz rá, a ragyogására, a jóságára, elmerül benne. Erről szól a következő vers. „Sziklaszilárd az Úr igéje, minden tettét hűség vezeti.” Isten hűséges. Azért hűséges hozzánk, mert önmagához is az. „Ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” – mondja Pál apostol (vö. 2Tim 2,12). Istenben tükröződik, ami a világban jó, vagy inkább a világ jósága tükröz valamit Isten mélységéből. Ezért „az igazlelkűséget és a törvényt szereti”; és „telve van a föld az Úr irgalmával”. A zsoltár következő versei (6-11. vers) a teremtés tágasságáról, az élet csodájáról beszélnek, amelyet választott népe, illetve a benne bizakodó szegények és kicsinyek különösen is megtapasztalnak (12-19. vers).
Ez lesz a harmadik kiválasztott részlet témája. „Az istenfélőkre ügyel az Úr szeme, akik bíznak az ő irgalmában. Megmenti lelküket a haláltól, és táplálja őket éhínség idején.” Érdekes, hogy a zsoltárban már korábban is előfordult ez a téma, Isten gondoskodása, vigyázó szeme, amellyel népe fölött őrködik. Isten tekintete irgalmas, figyelmes, szeretetteljes. A szenteket olykor könnyes szemű, megérintett emberekként ábrázolták, nem a kutató, vizsgáztató, furkáló-szurkáló éleslátás, hanem az irgalom és együttérzés jellemezte őket. Az előző tulajdonságok közül visszatér az irgalom, mint ami táplál, és életre kelt.
Ahogy látjuk, sokfelé ágaznak a zsoltár fohászai. Közös elemük, az a sajátos egység, amely miatt éppen a mai szentírási szakaszokra felelgetünk velük, talán az egyház, a közösség tapasztalata Isten színe előtt. Az egyház megelőz és felülmúl minket, mégis szükséges, hogy itt és most valaki egybehívja a közösséget, beindítsa a dicsőítés kórusát. Ha mindjárt képtelen is, hogy egyedül felépítse Isten országát, az egyház kovásza, kezdete, hirdetője, szikrája annak az Isten jóságára épülő nagyobb egységnek, amelybe minden ember a maga módján tud bekapcsolódni.
Az olvasmányban diakónusokat választ az apostoli közösség. Legyen, aki a szegényekkel törődik, legyen, aki az Úr irgalmát osztogatja. A szentleckében Péter buzdít: „választott nép, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok…”, a dicsőítés közössége, az Isten sziklaszilárd igéjére épülő ház. Ez a különleges közösség, amelynek első tapasztalata a Jézussal való egység, szavának ereje, meghívásának, irgalmának emléke.
Húsvét 5. vasárnapja, A év
