Útra kelni - Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára
A Teremtés könyve olyan történeteket gyűjt össze a világ keletkezéséről, a választott nép eredetéről, amelyek sorra feltárják a jelenben is érvényes élethelyzetek eredetét és jelentését. Ábrahám vagy később Mózes történeti alakok, vagy inkább azt mondanánk, jelentőségük ebben az elbeszélésben nagyobb, mint valaha élő, de mára szükségszerűen letűnt történeti személyeké. Az Írásban rögzített és kifejezett tapasztalatuk az olvasóé is lehet, mégpedig egyrészt a leszármazás, másrészt a hit alapján. Történetük titokzatosan átér a múltból a jelenbe, egyrészt a bölcsesség értelmében – tapasztalatuk a ma élő hívők tapasztalata is –, másrészt a beteljesedés rendje szerint: Isten a mai napig garantálja, hogy beváltja nekik tett ígéretét.
Ábrám, Terah fia, megjelenik a Teremtés könyve nemzetségtábláiban, amelyekkel ez a könyv az idő múló folyamában nemzedékek, törzsek és népek egymás közti kapcsolatát érzékelteti, de akkor válik a történet igazi szereplőjévé, amikor Isten megszólítja, útra hívja. „Vonulj ki földedről… menj arra a földre, amelyet majd mutatok neked!” Ezt a részletet olvassuk nagyböjt 2. vasárnapján. Isten meghívja, útnak indítja Ábrahámot, illetve ígéretet ad neki: a föld és az utódok ígéretét és azt, hogy mindebben bőségesen megáldja. Arról, hogy Ábrám-Ábrahám hogyan hallotta meg Isten ígéretét, nem szól a Könyv. Inkább utólag megértett, útközben belátott igazságról van szó, amelyet talán csak Ábrahám leszármazottai mondanak ki, miután látták atyjuk vándorlását, miután már megismerték egész történetét. Felismerték benne azt az Istent, akinek szavára atyjuk felkerekedett, útnak indult egy általa még nem ismert, új világba.
Ábrahám még nem tudja, hová visz útja, de hinnie kell Istennek. Még nem ismeri Istent sem, csak útközben, életének kalandjai és kihívásai közepette tapasztalja meg, hogyan hagyatkozhat rá. Ebben a bizonytalanságban mintha őt magát is egyfajta jóindulat venné körül: hibáit, gyengeségeit nem rója fel neki Isten. Szabad hibáznia annak, aki még nem tudja, hová tart pontosan. Nem kap előzetes felmentést, de Isten nem is végletesen szigorú vele szemben. Isten ígérete, hogy földet és utódot kap, áldás lesz rajta és leszármazottain, bűnei ellenére is megvalósul. Isten elkötelezi magát mellette. Ezt olvassuk: „Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom.”
Ábrahám nem magányos hős, de személyisége a róla szóló elbeszélésekben egyre inkább valóságos körvonalakkal jelenik meg. A kivonulása, útra kelése személyes döntés, de egy nemzetségfő döntése, akinek családja, szolgái, jószága, emberei vannak. Ahogy az idő halad, egyik elbeszélésről a másikra egyre közelebbről érintik az események, míg a legvégső kihívás – hogy fiát, Izsákot áldozza fel egy másik helyen, egy hegyen, amelyet az Úr majd megmutat – végképp egyedül, végképp személyesen érinti abban az ígéretben, amit eredetileg kapott. Az úton, amelyen járnia kell, egyre inkább kibontakozik, kicsoda ő, és kicsoda Isten. Hitében ő is a búzaszem útját járja: úgy találja meg magát, hogy elveszíti.
Vajon mi is Ábrahám örökösei vagyunk? Szent Pál erre a kérdésre már igennel felelt. Aki hisz, Ábrahám módjára útra kel. Nagyböjt az egész egyházi közösséget arra biztatja, hogy induljon, hogy fogadjon el új utakat, új körülményeket. Adjon teret Isten kezdeményezésének, és bízzon benne, hogy amit Isten megkezd, azt végbe is viszi.
Nagyböjt 2. vasárnapja, A év
