Tiszta szentély, tiszta szív – Martos Balázs atya elmélkedése Urunk bemutatása ünnepére
Az ünnep első olvasmánya Malakiás könyvéből való. „Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok” – mondja a próféta. Szavai Jézusban teljesednek be: Simeon és Anna várták Izrael vigaszát, aki most „belép szentélyébe”. Mária és József istenfélő tette, hogy Jézust felviszi a templomba, új jelentést kap: a gyermek Jézusban az Úr az, aki bevonul, mintegy elfoglalja az őt megillető helyet. A „szövetség angyala” a prófétai szózatban is olyan közvetítő lényre utal, aki a legbensőségesebb kapcsolatban van az Úrral – lám, ez a jövendölés különleges módon igaz Jézus Krisztusra, aki egy az Atyával, Fiúként tesz tanúságot róla és így mutatja meg őt a világnak.
Malakiás jövendölése történelmi távlatba helyezi Jézus jövendölését, ugyanakkor megnyitja az örök, állandó, újra meg újra átélhető beteljesedés értelmében. Mit jelent ez? Izrael várakozása egyfelől múltbeli, történelmi tény, amely megelőzte Jézus eljövetelét, és amely a hitünk szerint mintegy kétezer évvel ezelőtt valóságosan beteljesedett. Malakiásról, a próféta történelmi személyéről és működéséről ugyan keveset tudunk. Könyve a tizenkét kispróféta gyűjteményéhez tartozik, annak is a végén találjuk meg. Szavai, látásmódja alapján úgy látjuk, minden bizonnyal a bibliai Izrael történetének késői szakaszában, talán 2-3 évszázaddal Jézus történelmi fellépése előtt működött. „Hamarosan” megérkezik – állította az Úrról, és lám, ezzel a mondatával Izrael történetének távlatában a Messiás érkezésének egyik tanúja lett. A liturgiában újraolvasva Malakiás mondatát ugyanakkor szinte azt érezzük: ez a „hamarosan” most, éppen most szólít meg minket újra. Az Úr most akarja felizzítani reményünket, hogy érkezését várjuk, szinte sürgessük, illetve vegyük észre jelenlétét, már kezdődő, folyamatos megérkezését. „Lám, már jön is!” – halljuk újra.
Az ünnepélyes megszólítás és meghirdetés után a próféta hangnemet vált, szónoki kérdést tesz fel: „De ki tudja majd elviselni jövetele napját?” Nemde az Úr napja az ítélet napja lesz? Az előbb még biztató, szinte kitörő örömmel megszólaló remény egy pillanatra meginog és megretten: az Úr érkezése ítéletet is jelent. Malakiás üzenete mégis pozitív kicsengésű. A végső idő tüzet hoz magával, de nem a megsemmisítés, hanem a megtisztítás képeit olvassuk. Az Úr előtt ugyan mindenki gyengének, bűnösnek bizonyul: azért mondja, hogy nem tudják elviselni jövetele napját, illetve – a bíráskodás ősi izraelita helyzetét idézve – nem állnak meg színe előtt. Az Úr az olvasztók tüzével és a ványolók lúgjával munkálkodik. Van ebben valami biztató: mégiscsak nemesfémről, ezüstről és aranyról van szó, amelyet legalábbis érdemes megtisztítani.
Malakiás már nem a mindennapi életről beszél. Bár képeit olykor a mesterségek világából veszi – a ványolók és az ezüstolvasztó mestert idézi –, de ezeknek átvitt értelme van. Istenről beszél, arról a komoly, de szeretetteljes módról, ahogy ő bánik népével, a benne bízókkal. Ezért végül nem lep meg, hogy a megtisztulás és megtérés eredménye, amellyel a szakasz befejeződik, szintén teológiai, vallásos jellegű. A nép megtisztulhat, „hogy igazságban mutassanak be áldozatot az Úrnak”. A prófétával abban az ősi gondolatvilágban mozgunk, ahol a kultusz az élet rendjének összegzése és alapja. Aki tiszta életet él, az mutathat be tiszta áldozatot, és aki tiszta áldozatot mutat be, annak az élete is tisztul.
Az Úr tehát hamarosan belép szentélyébe, és fényével beragyogja azokat, akik rá várakoztak tudva-tudatlanul.
Urunk bemutatása a templomban
