Dávid királysága és a Megfeszített: Martos Balázs elmélkedése Krisztus Király ünnepére
„Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyákhoz a próféták által” (Zsid 1,1), és mi is, amikor hitünk titkait fürkésszük, egymást követő századok emlékeiben kutatjuk az Örökkévaló üzenetét. Amikor Jézust királyként ünnepeljük, előre fel kell készülnünk arra, hogy az ő királysága nem olyan, mint a földi hatalmaké. Vagy megfordítva, a földi hatalmak messze elmaradnak Krisztus királyságának fenségétől.
Krisztus királyi mivoltának kinyilatkoztatása Izrael kiválasztásával, szent népként való lefoglalásával kezdődött. „Király az Úr, fönségbe öltözött, felöltözött az Úr, felövezte magát erősséggel” – kiáltották valaha a jeruzsálemi szentélyben (Zsolt 93,1). Isten Izrael királya, ő alkotta népét, ő gondoskodik róla, ő ad neki földet, otthont, törvényt. Ennek a folyamatos gondoskodásnak és kinyilatkoztatásnak fontos pillanata Saul, majd főleg Dávid királysága is. Egyik esendőbb, mint a másik, de az utóbbinak, Dávidnak gyengeségében kiválóbbnak mutatkozik Isten kegyelme, úgy hogy ő kapja meg egy olyan utód ígéretét, akinek uralma örökre megmarad (2Sám 7). Jézus Krisztus a Jessze ágán termett gyümölcs, Dávid leszármazottja, akiben ez az ígéret örök távlattal teljesül be.
Dávid történetéből vasárnapi olvasmányunk azt a pillanatot emeli ki, amikor Izrael királyává kenik. Dávid ekkor már Júda királya, Hebronban kormányoz. Saul udvarában emelkedett fel, előbb szolgája, fegyverhordozója, de lassan riválisa, sőt ellenfele lesz. Amikor Saul meghal, kusza helyzetet hagy hátra. Izrael törzsei a tehetséges és erőteljes fiatalt látják Dávidban, aki talán képes lesz úrrá lenni a helyzeten. Dávidnak pedig megadatik a nagyszerű lehetőség, hogy összefogja az izraelita törzseket északon és délen, Izrael és Júda királyságában.
A bibliai hagyomány a maga teljesebb jelentésével örökíti meg a pillanatot. A törzsek képviselői Dávid korábbi harci sikereire, fontos szerepére emlékeztetnek, a józan észre apellálnak. „Már tegnap és tegnapelőtt is, amikor még Saul volt a királyunk, te voltál az, aki vezetted Izrael hadjáratait.” A teremtéstörténetből ismerős szólással élnek: „Íme, csontod és húsod vagyunk” – vagyis a legmélyebben összetartozunk, legalábbis rokonok vagyunk, ha nem is egészen egyazon család. Izrael törzsi valósága, a nagycsaládok szokásrendje, szoros összetartása ragyog fel egy pillanatra. Ezek a szavak a széthúzás és versengés ideje után elismerik Dávidot, ahogy hajdan Józsefet ismerték el testvérei, uruknak és megmentőjüknek egyszerre.
A törzsek az Úr szózatára is hivatkoznak. Erről az olvasó korábban nem értesült. A szentíró itt mintha azt előlegezné meg, amit csak néhány fejezettel később mond el (vö. 2Sám 7). „Legeltesd népemet, Izraelt, és légy fejedelme Izraelnek” – ez a megbízás a prófétáknak szóló mondatokra emlékeztet. Dávid királysága összetartozáson, emberi természetességen alapul, de teljes valósága Isten jelenléte által érthető, messze meghaladja a földi jólét biztosítását.
A jelenetet szövetségkötés, majd Dávid királlyá kenése fejezi be. A megállapodás, a hatalom átruházása Isten színe előtt történik, az ő akaratát tudakolva és megértve, az ő áldását kérve, őt tanúul hívva. A királlyá kenés is ezt fejezi ki: a király hatalma és méltósága nem emberi eredetű, Isten „szentesíti”.
De hogyan utal mindez Krisztusra és az ő királyságára? Ebben a szakaszban Dávid még emelkedik, de méltósága nemsokára csorbát szenved. Különös összefüggést fedezhetünk fel a vasárnapi evangéliummal. Dávid az a bűnös, aki bűnét előbb takargatja, de később megszégyenül, amikor fia ellene lázad. Jézus, az ártatlan, a keresztfán vajon nem vállalta-e magára mindannyiunk szégyenét? Dávid, a bűnbánatot tartó, aláveti magát Isten hatalmának, mint a jobb lator, aki a megfeszített Királyhoz fohászkodik: „Emlékezz meg rólam, amikor országodba érkezel.” Az Úr Jézus megfeszítve úrrá lett a világon.
Krisztus Király vasárnapja, C év
