Készülődés - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 19. vasárnapra

Ezek a képek az Egyiptomból való kivonulásra emlékeztetnek: a zsidó nép tapasztalatának legjavára, arra az éjszakai virrasztásra, amely a Vörös-tengeren való átvonulást előzte meg. Nem véletlen, hogy a Bölcsesség könyvéből vett olvasmány ugyanerre a történetre emlékezik: Izrael felkészülten várta a kivonulás éjszakáját, és áldást nyert benne, míg az Egyiptomiakat büntetésként sújtotta Isten csodája. Az egyiptomiak meg akarták ölni a zsidók fiúgyermekeit, lám, most elsőszülötteiket siratják. El akarták törölni a zsidóságot, lám, egész seregük veszik el a tenger hullámai között.

A bibliai gondolkodásmódra gyakran jellemző egyfajta párhuzamosság. Úgy értjük meg a valóságot, hogy felfedezzük, az események visszatérő logika szerint történnek. A Bölcsesség könyvének szerzője az Egyiptomból való megszabadulásban azt a harcot szemléli, amely minden korok igazai és gonoszai között zajlik, s amelyet Isten akar minden időre eldönteni és teljessé tenni. A könyv egyébiránt úgy elmélkedik a kivonulásról, mint a világ egyfajta újjáteremtéséről, ahol a vízből egyeseknek élet, másoknak meg halál származik, ahol a sötétségből világosság és élet születik. Isten soha nem a múltban van, csak mi emberek éljük meg az időt úgy, hogy múltbeli tapasztalatunk segít befogadni az újat, a most születőt. A kivonulás tapasztalatában élénkül meg a teremtés, és a várt, új és végső kivonulást, az idő szorításából való végső kiszabadulást, amikor majd magához von minket az örökké jelenvaló Isten, csak ugyanígy tudjuk szavakba önteni.

Hogyan készült Izrael népe a kivonulásra? Emlékezetünkben talán élénkebben él a nép zúgolódása, amely a pusztai vándorlás idején vissza-visszatér. A Bölcsesség könyvének szerzője azonban nem rest, hogy kiemelje és nyilvánvalóvá tegye a nép hitét és bizalmát. A nép az egyiptomiakat sújtó csapások idején már tudatában van Isten működésének, de a beteljesedésre még várnia kell. „A dicső atyák buzgó fiai” valószínűleg a kivonulás korában élőket jelenti, a pátriárkák, vagyis ősatyák leszármazottait, Mózes kortársait. Titokban áldozzák fel a bárányt, megkenik vele házaik ajtófélfáját, s azért mennek ki a pusztába, hogy ott az igaz Istennek áldozatot mutathassanak be, s így megszabaduljanak a bálványimádó Egyiptomtól. A Bölcsesség könyve néhány szóval az egész történetet feleveníti: az útra készülő nép hitét és bizalmát, az éjszakai bárányvacsorát, a pusztai áldozatbemutatást és az ajándékba kapott Törvényt a Sínai hegynél. „Már előre rázendítettek az atyák hálaénekeire” – mondja a szöveg, valószínűleg azokra a zsoltárokra gondolva, amelyeket „egyiptomi hallél” néven énekeltek, s amelyeket a pászkavacsora után Jézus is elénekelt tanítványaival.

A Bölcsesség könyve az első, eredeti pászkában az összetartozás jelét is látja, a nép születését, egyfajta bajtársiasságot: „egy szívvel-lélekkel” elkötelezték magukat, mondja, osztoztak „a közös javakban és a közös veszélyekben”. A hit Istennek adott válasz, de közösséget is teremt, mély és igaz közösséget az emberek között.

„Aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól sokat kérnek számon” – fejezi be beszédét Jézus. Aki hiszi vagy legalább sejti, hogy mi az élet értelme, hogy miben teljesedik ki a szép és boldog élet, sokat tehet azért, hogy boldogsága másokat is átjárjon. A keresztény hit biztat: higgyük Isten nagy ígéreteit, hagyjuk, hogy tápláljon a bárány lakomája, engedjük, hogy lefoglaljon a közösség szolgálata.

Évközi 19. vasárnap, C év