Vatican News
2019.05.23 futuro, traguardo, riflessione, attesa Jövő 

Valaki segít, hogy lássunk – Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára

A húsvéti időben újra igyekszünk megérteni, mit tett Jézus értünk, és mit tett a tanítványaival – ezért olvassuk sorban a búcsúbeszéd részleteit.

Az első tanítványokkal együtt emlékezünk Jézus szerető jelenlétére, arra, ahogy beszélgetett velük és velünk, mint barátaival. Másfelől a Jelenések könyvének részletei által arra kapunk meghívást, hogy előre tekintsünk, hagyjuk, hogy Isten a jövőnket is bevilágítsa, az előttünk álló megpróbáltatásokban és örömökben is megmutassa jelenlétét.

A Jelenések könyve 21. fejezete összegző képpel kezdődött, amelyet múlt vasárnap olvastunk. Isten új eget és új földet teremt, újjáalkot mindent, eltörli a bűn és szenvedés világát. Az új világ a beteljesedett kapcsolatok világa, egy égből alászálló, ajándékba kapott, szépséges város, a mennyei Jeruzsálem. Tudunk-e hinni egy ilyen közösségben, egy ilyen városban, amelyik szeretettől fénylik, amelyet a Szeretet-Isten jelenléte ragyog be?

Hogy kishitűségünk ne legyen akadály, a látnok segít, őt pedig egy angyal segíti. „A hét angyal közül az egyik, akiknél a csészék voltak” – vagyis az egyik angyal, aki nemrég még Isten büntetését hozta a gonosz Babilonra (vö. Jel 16,1; 17,1) – odamegy a látnokhoz, és felviszi egy magas hegyre (vö. Ez 40,1köv). A látnoknak angyali segítségre van szüksége, hogy magasból láthasson, az Isten szemszögéből. Kísérőt kap, valakit, akire számíthat, aki mellette áll, még ha nem is mond semmit. Az angyal személye másfelől emlékeztet is a csapásokra, amelyek Babilont sújtották. Úgy látszik, a végső szépséghez csak a tisztuláson át vezet út. A mennyei Jeruzsálem a gőgös, gonosz Babilon ellentéte.

Az égi Jeruzsálem két új vonását ismerjük meg, szépsége mellett. A látnok először a ragyogásáról beszél, amelyet hol egyszerűen fénylő drágakőhöz, hol meg tiszta jáspishoz hasonlít. Ez a fényesség először is Isten sajátja (vö. Jel 4,3). Később is olvassuk, hogy a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, mert az Isten maga a világossága (21,23). Milyen nagyszerűek azok a pillanatok, amelyekben úgy érezzük, nem is a szemünkkel, szinte már nem is az értelmünkkel, hanem az egész lényükkel látunk, az egész lényünkkel hangolódunk rá mindannak az igazságára, ami körülvesz minket! Mindez nem mond ellent az értelemnek, és nem mond ellent az érzékeinknek, inkább mindezt magába foglalja. A mennyei Jeruzsálemben Isten maga a világosság – mindent az ő jelenléte ragyog be, minden benne ragyog, végre feltárul az egész lét legbelső igazsága, Istenbe gyökerezettsége. Ez az a fény, amelyben a dolgok „szeretetben ragyognak”, ez az a fény, amely a szív rezdüléseit alakítja és összefogja, a másikra hangolja, megnyitja, lénye szerint odaadóvá teszi. A város világossága a Bárány – aki egészen odaadta az életét, aki az Atyától jött és az Atyához ment vissza, akiben az Atya teremtette a világot, és aki maga az Ige, az első és végső értelem (vö. Jn 1,1-5).

A mennyei Jeruzsálem másik sajátossága, hogy fal veszi körül, tizenkét kapuval, rajtuk Izrael tizenkét törzsének, illetve „a Bárány tizenkét apostolának” nevei. A kapukon tizenkét drágakő is van, mint valaha a zsidó főpap öltözékén, aki a tizenkét törzsből álló Izrael nevében állt az Úr elé. Az Úr valaha Jeruzsálemnek mondta: „Falaid előttem vannak szüntelen.” (vö. Iz 49,16). Ez az égből alászálló, földet beragyogó város fallal körülvett, Isten erejével védett, „szépen egybeillesztett” egész, ugyanakkor kapui vannak minden irányba, vagyis a föld minden népe, a teremtett világ egésze ide tartozik, itt lelhet otthont.

Még nem a mennyei városban élünk. A hitünk azonban nemcsak várakozás, hanem reménykedő figyelem, hogy felfedezzük, hogy meglássuk, és tegyünk is azért, hogy az égi város köztünk megjelenjen.

Húsvét 6. vasárnapja, C év Jel 21,10-14.22-23

Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára
23 május 2019, 17:32