Vatican News
2019.05.07 Papa Giovanni Paolo II Jean Vanier Hazamentek az "atyai Házba" 

Draskóczy Ildikó a Bárka közösség születéséről és Jean Vanier lelki örökségéről

30 évvel ezelőtt Jézus engem is megszólított, a Trosly-beli kápolnában meghívott a magyarországi Bárka Közösség megalapítására. Rám tekintett, s a kérdése mélyen beleivódott a szívembe: ……..- „Szeretsz-e engem? – Legeltesd az én bárányaimat!” Ebben a jézusi elhívásban kaptam egy hűséges barátot, bölcs és hiteles lelkivezetőt, Jean Vanier személyében. Jean szavai, tekintete, újra-és újra emlékeztettek Jézus tekintetére, felém áradó bizalmára, szeretetére. Szavain, lelkigyakorlatain keresztül Jézus érintett bennünket. Megvolt a képessége arra, hogy meglássa a másik emberben azt a lehetőséget, akivé válhat. Jézust hordozó, Őt továbbadó ember volt!


P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

2019. május 16-án délután búcsúztatták Jean Vaniert, a Bárka és a Hit és Fény Közösségek alapítóját a franciaországi Trosly Breuil-ben. Ezen az estén emlékeztünk meg és köszöntünk el tőle Budapesten mi is, a Párbeszéd Házában. Szomorúság töltött el bennünket, mert egy nagy hiány keletkezett, de ugyanakkor hála is, hogy ismerhettük! A szívünkben hordozhatjuk megerősítő tekintetét, a kézfogását, bölcs szavait, a hiteles életét! Isten kiválasztotta őt és elhívta, hogy a kicsinyek, kitaszítottak barátja legyen, s mindnyájunk tanítómestere.

Jean, a hit embereként élt. Legmélyebb vágya, Jézus követése volt, s életével erre hívott meg sokakat! Jean különösen szerette a János evangéliumát. Trosly-Breuilben én is részt vehettem azokon a bibliaórákon, amelyet a segítőknek tartott. Rá gondolva szeretnék felolvasni egy rövid történetet a János evangéliuma 1. része, 40-42. versekből:

„ András, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: - „Megtaláltuk a Messiást!” Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: - „Te Simon vagy, Jóna fia, téged Kéfásnak fognak hívni” – ami azt jelenti: Kőszikla.”

Jézus tekintete, szeretettel és bizalommal teli. Tudja, hogy ki vagyok, s mire leszek képes! A tekintetével, azzal a szerető, elfogadó tekintettel már előre bizalmat ad, hogy képessé válok arra, amire meghív! Vele képes leszek! Tudja, mivé válhatok! Rátekintett Péterre, s tudta, hogy minden gyengesége ellenére: kőszikla lesz! Mert Jézus tekintete bátorít, gyógyít, képessé tesz a lehetetlenre, erővel tölt fel, s elindít.

30 évvel ezelőtt Jézus engem is megszólított, a Trosly-beli kápolnában meghívott a magyarországi Bárka Közösség megalapítására. Rám tekintett, s a kérdése mélyen beleivódott a szívembe: ……..- „Szeretsz-e engem? – Legeltesd az én bárányaimat!” Ebben a jézusi elhívásban kaptam egy hűséges barátot, bölcs és hiteles lelkivezetőt, Jean Vanier személyében. Jean szavai, tekintete, újra-és újra emlékeztettek Jézus tekintetére, felém áradó bizalmára, szeretetére. Szavain, lelkigyakorlatain keresztül Jézus érintett bennünket. Megvolt a képessége arra, hogy meglássa a másik emberben azt a lehetőséget, akivé válhat. Jézust hordozó, Őt továbbadó ember volt!

A vágyam, a hitem, a hivatásom találkozott Jean legmélyebb hitvallásával, így kezdtünk el együtt imádkozni a magyarországi Bárka Közösségért. Később, 1989 nyarán, Jean lelkigyakorlatot tartott Kecskeméten, ahol Isten ígéretébe kapaszkodva kihirdettük a közösség születésének vágyát. Ettől kezdve egyre többen ajánlották fel a segítségüket. Két év múlva megnyitotta kapuit Dunaharasztiban a Bárka!

Magyarországon akkoriban szégyennek számított egy sérült gyermek születése. Sokukat, nem emberhez méltó körülmények között, eldugva tartottak, rácsos kerítések mögé zárva, a nagy kastély-intézetek mélyén. Ebbe a zárt világba világított be egy egészen más, forradalmi szemlélet!  Ez, alapul szolgált a Magyarországon később megalakuló lakóotthonoknak. „ Meg vagyok róla győződve - mondta Jean -, hogy Isten ott rejtőzik a legkisebbek, a leggyengébbek szívében is, és ha elkötelezzük magunkat Neki, egy új világra nyitunk ajtót.” 

„A kapcsolat életet ad, gyógyít.”- vallotta Jean. „ Azáltal, hogy kapcsolatba léptem velük, sokat tanultam a fogyatékossággal élőktől, egyszerű emberségből: arról, hogy mit jelent embernek lenni. Őket nem érdekli, mit tudok, mire vagyok képes. Nekik rám van szükségük, arra, hogy velük legyek. Mert bár sérültek, mindenekelőtt emberek. Ahogyan te és mindenki más is szépek és értékesek!”

Olgi, kicsi lány volt még, amikor elvesztette édesanyját. Ekkor lettem a barátja. Intézeti megalázó körülményei közül, utolsó mentsvárként, rajzos levelet küldött nekem, s 18 évesen, egy otthon után kiáltott. Ez inspirált a magyar Bárka alapítására. Az akkori bürokrácia, - Olgi intézetétől 200 kilométerre, egy aktaként tartotta számon az életét, a diagnózisát és a fontos megállapítást: a felnőtt intézeti helye biztosított. Az ügyért felelős személy nem tudta, hogy

Olgi duplájára hízott, a depresszió elborítja, naponta ő is sorban áll a betegszoba előtt a fogamzásgátló tablettáért, s a személye csak egy, a 300 piros egyen- tréningruhát viselő lakó közül. Amikor Olgit meghívtuk, hogy éljen velünk a Bárkában, teljes értetlenséggel, keménységgel álltunk szemben, a hivatal részéről. Érthetetlen volt számukra, hogy miért pont őt, akinek már biztos helye volt a rendszerben. Isten küzdött értünk akkor, hogy megértsék: a barátság, a hűség számít és ad biztonságot!

Jean sokat beszélt a másik személyére való teljes odafigyelésről, a bizalom erejéről, a részvétről.  „ A részvétben a lényeg, két szív találkozása. Nem az a fontos, amit adok, hanem ahogyan adom: a tekintet, a meghallgatás minősége, a megnyilvánulásban tükröződő szeretet. Ha valaki szeret, figyel az ajándék minőségére!. .. Ott maradni a szenvedő emberrel, elfogadni, hogy semmit sem tehetek és mégis megőrizni reménnyel teli szívemet, ez megkívánja Isten jelenlétét.”

Egy megrendítő találkozás résztvevője és tanúja lehettem 1990-ben, amely kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy a „mindent felülíró szeretet” gyógyít, életet ad. Krisztit, születésekor elhagyták, s egy intézet falai között élt már hosszú ideje. Egy nagy teremben töltötte napjait 20-25 fiatallal összezárva. Talán mi, látogatóként észre sem vettük volna Krisztit, olyan pici és törékeny volt a többiek között. A terem egyik sarkában ült, s üveggyöngyeit nézegette, a napfény felé emelve. Ha a társai közelítettek hozzá, ő behúzta a nyakát, összegömbölyödött és igyekezett túlélni a találkozást. Ottlétünkkor egyszer csak felállt, kézen fogott és átvezetett az ágyakkal teli hálóterembe. Egyetlen vaságy volt az övé. Felemelte a takaróját, s az alatta összegyűjtött kincseit, a gyöngyöket, kavicsokat egyenként megmutatta. Ezzel a gesztussal ránk bízta kincseit, s ezzel együtt teljes valóját. Gondozói szerint korábban soha nem kezdeményezett kapcsolatot még a közvetlen környezetével sem. Isten itt megnyitott egy szívet! Ő lett a dunaharaszti Bárka közösség következő lakója. Hosszú út vezetett addig, míg Kriszti megértette, hogy a Bárka a végleges otthona, hogy számíthat ránk, bármit tesz, szeretjük. A kezdeti években sokszor kárt tett magában. A benne élő feszültséget egy még nagyobb pillanatnyi fájdalommal próbálta kompenzálni. A keze és az arca, mindig véres volt. Évekig virrasztottunk éjszakánként az ágyánál, hogy ne vesse le magát a földre, ne verje a fejét a falba. A szemében mindig ugyanazt a kérdést láttuk: „még így is elfogadtok, így is szerettek?” Néhány év múlva Kriszti életében először, dalolni kezdett fürdés közben. Az egész ház az ajtó mögött hallgatta ezt a csodát! Kriszti arca ma szép és többnyire nyugodt. A hosszú évek alatt feléje érkező jelzések beértek! Ma már elhiszi, hogy fontos, értékes, mindenki számít rá a közösségben. Ahogy neki, úgy mind a tizenkét lakónak „szent története” van, s nagyon hálásak vagyunk Istennek mindegyikért!

Jean számára különösen fontos volt, hogy a Bárka, a kommunió, a bensőséges közösség helye legyen. A magyar Bárka, ökumenikus keresztény közösségként született. Tagjai kezdettől fogva, a református és a katolikus egyházban gyökereznek, s az a vágy élteti, hogy olyan hely lehessen, ahol a hétköznapokban éljük meg Krisztusban való egységünket, sérült barátainkkal. Jellé válni, és közös életünkkel hirdetni, hogy egymás szeretete, tisztelete, kölcsönös elfogadása nem fenyegető, de áldás! A közösségben megélt hétköznapok és ünnepek megtanítottak arra, hogy Krisztus egy Testének vagyunk tagjai!

1992. januárban a Bárka otthonban gyűltek össze először, Dunaharaszti keresztény egyházainak vezetői, s indult meg a párbeszéd. Ettől kezdve egyként vannak jelen az ökumenikus imahéten, s a város lakói elé élik a Krisztusban való testvériségüket! Óriási ajándék ez egy egész város közössége számára!

Jean megtanított arra: „Ha nem ehetünk is ugyanannál az eucharisztikus asztalnál, együtt ehetünk a szegények asztalánál. Ha nem ihatunk is együtt ugyanabból a kehelyből, mindnyájan ihatunk annak a szenvedésnek kelyhéből, amelyet a keresztények közötti megoszlás, s a szegény és a gyenge elvetése okoz.” „ Felfedezhetjük, hogy a szegények: út az egység felé. Mert az a hivatásunk, hogy szeressük őket, s ők minket. Ez az út titokzatos módon, együttesen elvezet minket Krisztus szívébe.”

Hálás vagyok, hogy a magyar Bárka lakói az elmúlt 28 év alatt igazi testvérré értek, s a közösség bölcs tagjaivá váltak! Hálás vagyok, hogy dicsőség-keresés nélkül tudnak szeretni és egyszerű hittel kapcsolódnak Istenhez! Hálás vagyok azért a kiváltságért, hogy Jeant közelről ismerhettem, s a tanítványa lehettem! Átélhettem azt a csodát, hogy egy ember, Jézus felé kimondott igenjéből, elkötelezettségéből, hűségéből, mennyi áldás, gyümölcs fakadhat!

Köszönöm Istenem az életét! Köszönöm Jean! Draskóczy Ildikó

               

25 május 2019, 17:00