Martos Balázs atya elmélkedése Keresztelő Szent János születésére
János, a kegyelem szolgája
Az Újszövetség és a keresztény hagyomány elsősorban Jézusra vonatkoztatja azokat a szövegeket Izajás könyvében, amelyekben az Úr szolgájáról van szó, illetve ez a szolga vall küldetéséről, kudarcáról, szenvedéséről és Isten iránti hűségéről. Ez az azonosítás, a megértésnek ez a pillanata azonban nem kizárólagos: a szolga alakját az Újszövetség egyik helye például Pál apostollal hozza összefüggésbe (vö. ApCsel 9,15-16), a liturgia pedig Keresztelő János születésére is alkalmazza, János személyét és sorsát is szemléli benne.
Izajás könyvének második nagy egysége, ahol ezeket a részleteket megtaláljuk (Iz 40-55), távolról a görög tragédiákra emlékeztet, ahol egyes szereplők, illetve a kar énekei váltogatták egymást és válaszoltak egymásnak, mindig a közönség színe előtt, a közönséget is megszólítva. A nézőpontok és a megszólalás irányának sokfélesége az életszerepek sokféleségét jeleníti meg. A dráma szinte végtelen sok lehetőséget ad a bekapcsolódásra, a szereplőkkel való azonosulásra, ellentétes, tragikus vagy komikus helyzetük átélésére.
Izajás könyve számos visszatérő motívummal és új meg új helyzetekben megszólaló szereplőkkel hasonló drámai folyamatot hoz létre, amely mindig Isten színe előtt, Izrael egésze és ennek csoportjai között játszódik. Egymásnak feszül nemcsak isteni és emberi akarat, hanem a babiloni fogságból hazatérők és hazatérni vonakodók, illetve az eleve Sionban maradottak nézőpontja. Izrael egyre világosabban tudatára ébred annak is, hogy belső drámáját, amellyel a hűségért küzd, a népek színe előtt, az egész világ üdvösségéért küzdi meg. A dráma szereplője a „közönség” színe előtt sohasem magányos és önmagában érthető – küldetése mindig kapcsolatban van szerepével és szereplő társaival, sőt mindazokkal, akik küzdelmét figyelik.
Szakaszunk, amelyet Keresztelő János születésének ünnepén olvasunk, Izajás könyvének 49. fejezetéből való, a szolga második énekének szoktuk nevezni. A szolga mindjárt az ének kezdetén a „szigeteket”, a „távoli népeket” szólítja meg, mintegy őket teszi – velünk együtt – útjának tanúivá. Küldetése is hozzájuk szól majd, értük éli életét. Az ének a meghívás által Isten adományát és közelségét hangsúlyozza, ezután a szolga belső küzdelmére figyel, végül, ismétléssel és új kezdéssel az 5. verstől, megerősíti, hogy küldetése egyetemes, túlmutat Izrael határain, a népek világossága lesz. A szolga meghívása a próféták meghívását idézi, különösen Jeremiásét, akit szintén anyja méhétől fogva kiválasztott az Úr, és a szolgához hasonlóan a nemzetek közé küldött (vö. Jer 1,5.10). A panasz, kudarc, üresség érzése, amely olyan fájdalmasan megtöri az éneket, és érzékelteti a szolga belső gyötrődését, egyszersmind Isten melletti kitartását, a zsoltárok nyelvezetével él.
A szolgában megszemélyesül Izrael küldetése, szívét és elméjét is átjárja minden kudarc, amelyet hívő és nemhívő átél. Egyszerre erős, mint a kard és a nyíl, s mivel az Úr kezének árnyékában rejtőzik, váratlanul támad fel ereje, s az Úr különleges védelmét élvezi. Visszatéríti Izrael maradékát, vagyis hazavezeti őket a fogságból, mint a jó pásztor, aki botjával vigasztalja, a jó útra tereli a nyájat.
A Szentírás szavai nem kopnak attól, ha sokféle helyzetben használjuk őket. Ha megtapasztaljuk igazságukat, inkább mélységgel telnek el. Istenről tanúskodnak, aki szavával élteti népét, jelen van népe körében. Keresztelő János, aki már anyja méhében üdvözölte a Megváltót, aki szavainak éles kardjával megtérésre hívott, aki a börtönből kétkedve-remélve kérdezte Jézust: „Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?”, ez a János tehát mintha szintén ott rejtőzne a szolga igéiben, a szolga sorsában. Boldog, aki tudja, hogy nála nagyobbnak készít utat. Boldog, aki megtalálja, kiért, kinek élhet, kiért vállalja, hogy annak növekednie, neki meg kisebbednie kell. Boldog, mert új nevet kap, új jelentéssel: nem csak Zakariás, akiről „az Úr megemlékezik”, hanem János, az „Úr kegyelmének” hírnöke.
