Vörös Győző ókorkutató: Amit elértem a régészeti föltárások során, az a Jóisten ajándéka
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Ez az interjú egy búcsúbeszélgetés, mely indításkor felidézi a szerkesztőségünkben megkezdett és éppen ide illő érdekes témát a „történelmi egybeesésekről”. A nyár elején Corinaldóban jártam – mondja Vértesaljai László –, Goretti Szent Mária szülővárosában, a közép-olaszországi Marche tartomány egyik kisvárosában, ahol betértem a főtéri nagytemplomba. Különleges erőtér fogadott, amit rögtön éreztem a belépéskor. Jobbra azonnal felfedeztem egy szép, virággal díszített sírhelyet, ahová a vértanú Marietta édesanyját, Assunta asszonyt temették. Vele szemben állt egy másik sírhely, ahová az ő kislányának a gyilkosát, a később őszintén megtért és egész életében vezeklő Alessandrót temették. De a templom belseje tovább hívott, mert az oltár mellett találtam rá Goretti Szent Mária jobbjának ereklyéjére. Felemelt ujja Édesanyja és a megtért bűnös felé mutat. Ez az Alessandro Marietta édesanyja mellé szegődött, jó barátja lett neki, egészen addig, hogy kezében rózsafüzérrel ott imádkozott Assunta asszony halálos ágyán. Amikor ezt a különleges hármas légkört fölvettem, az anya, a lánya és annak megtért gyilkosa együtt-állását, azt éreztem, hogy a múlt jelen van, a múlt beszél a mában, annak a jeleként, hogy valamiként összeolvadnak ezek a korok...
Szeretettel köszöntöm a Hallgatókat. Valóban búcsútalálkozás a miénk – válaszolja Vörös Győző –, mert három év után családostól visszaköltözök a Szentföldre, hogy folytathassam azt a munkát, amit 2019 őszén – eredetileg egy sabbatikus, úgynevezett szombat-évvel – megszakítottam, de ami aztán a járvány miatt két évvel meghosszabbodott, és így csak most, 2022 őszén költözök vissza a Szentföldre, hogy folytassuk a munkát. Már pár héttel ezelőtt – előkészítendő a család visszaköltözését – elutaztam Jordániába, illetve Jeruzsálembe. És valóban, ahogy jöttem le Ammanból indulva a Szent Folyóhoz (a Jordánhoz), találkoztam egy taxisofőrrel, aki elmesélte, hogy a feleségét a Zatari Camp, egy szír menekülttábor határán találta meg, ahová a magafajta nőtlen férfiak szoktak menni feleséget keresni. Ez a feleség-keresés ott egy bevett szokás, amikor is az édesanyákkal együtt viszik el a kiválasztott lányokat. Ez a fiatal lány annak rendje és módja szerint megszülte a férjének az első két gyermekét. Amikor a fiúgyermekek már 4-5 évesek voltak, az anyjuk nagyon szeretett volna elutazni Törökországba, hogy testvérbátyjaival találkozhasson, akik Szíriából északi irányba, Törökország felé indultak. Végül a sofőr el is engedte a feleségét – mint ahogy azt elmesélte – mind a két fiával együtt. Kérdeztem tőle, hogy mi az oka, hogy ilyen bátran elengedte őket. Azt mondja, „a feleségem édesanyja itt maradt velem, ugyanis velem egykorú, és annyira jól megértjük egymást, hogy neki nem tudtam nemet mondani”. Tehát itt is valahogy átmosódott a két generáció között ez a viszony: a fiatal feleség férje egykorú volt az anyósával és így tényleg az anya a gyermekeivel elment Törökországba.
Azt a szót használtad, hogy „átmosódott”. Mint ahogy az én történetemben a megtért gyilkos „összeérlelődik” a meggyilkolt kislány édesanyjával és kezében rózsafüzérrel ott imádkozik a halálos ágyánál, így aztán a krisztusi megbékélés valahogy sok esztendő után egészen más világot teremt. Ez a két történet bennünket oda köt, ami a Te sajátos területed, ami pedig Keresztelő Szent János világa. Nála is vannak ilyen sajátos „átmosások”, „áthallások”...
Ez tényleg így van. Az evangéliumokban az egyetlen történet, mely egy „beágyazott történetként” egy gyilkosságot mutat be, egy királyi születésnap keretei között. De Jézus maga azt mondta, hogy őt, mármint az Emberfiát, ehhez hasonló módon fogják kivégezni és emiatt Jézus maga vont párhuzamot a saját kereszthalála és János meggyilkolása között. Ennek a gyilkosságnak a hátterében, történeti valóságában egy, a Holt-tenger keleti partján található romváros, egy királyi heródesi város áll, ami egy történelmi helyszín. Mi magyarok, nagyon boldogok lehetünk, hogy megkaptuk ezt a lehetőséget, hogy ennek a feltárásán fáradozhattunk. És fáradozhatunk továbbra is, hozzá kell tennem, hogy bármiféle eredményre, vagy történelmi információra is jutunk, mert ne felejtsük el, hogy a 21. században a régészetnek egyetlen célja, hogy új információhoz jussunk. Erre azt szoktam szakmai példaként említeni, hogy ha egy mai ókorkutató választhat egy tökéletes állapotban magmaradt színarany szobrocska és egy ugyanilyen méretű fa-szobrocska közt, azzal a különbséggel, hogy amíg a színarany szobron semmiféle felirat nincs, addig az azonos méretű faszobrocskán viszont van egy felirat, akkor biztos, hogy a feliratos faszobrocskát választja, mert az több információt tartalmaz. A régészeti kutatások tárgya egyértelműen az új információ keresése. Azonban ókori rejtélyeket megfejteni, akarni nem lehet. Ókori romvárosokból valódi új információhoz jutni legföljebb úgy lehet, hogy az ember „megajándékozottá” válik. Én mindig is így tekintettem a munkámra, az első pillanattól fogva, ugyanis rengeteg kolléga ás a Közel-Keleten, legalább olyan jó felkészültséggel, mint én. Talán még ezt is elmondtatom, hogy szerintem a keleti Mediterráneumban Görögországtól végig a keleti parton Egyiptomig, legalább van ezer olyan kolléga, aki ugyanolyan jó szakmai felkészültségű, mint amilyen én magam vagyok. Ez egy standard tudás, hogy miként kell egy régészeti föltárást levezényelni. A különbség ezek között az ásatások között, melyek jelenleg is folynak a Közel-Keleten, abban áll, hogy ki tud új információt úgy az asztalra letenni, hogy attól az ókori történelemtudományt jobban megérthessük. Én látszólag egy nagyon sikeres ásató vagyok, ugye 25 évet eltöltöttem már a Közel-Keleten, tíz év Egyiptom, öt év Ciprus, tíz év Jordánia, és most megyek vissza, hogy folytassam a terepkutatásokat. De valójában úgy érzem magam, mint egy „megajándékozott ember”. Tehát, ha ateista lennék, azt mondanám, hogy „én egy szerencsés flótás vagyok”, Fortunának a kedveltje, hiszen rengeteg új információ került elő az ásatásaimon, s ez hihetetlen szerencse. Miután nem vagyok ateista, hanem egy hívő katolikus férfi, ezért nagyon nagy örömmel mondom azt, hogy bármit is sikerült eddig elérni a régészeti föltárásokon, ahol magam is dolgozhattam, az a Jóisten ajándéka volt. Tehát itt ajándékokat kap az ember ezekkel a régészeti munkákkal, fáradságos napokon át és van olyan is, hogy hónapokig nem kerül elő semmi olyan új információ, amitől gazdagabbá vagy árnyaltabbá válna valakinek a feltárási területe. Ez olyannyira így van, hogy ki kell mondjam: lehetséges, hogy az eddigi munkám az általam, vagy az életem során elért tudományos eredmények 99 százalékát jelentik már és már csak egy százalék vár rám halálomig. De az is lehetséges, hogy ez fordítva van: még csak egy százaléknál tartok és még a Jóisten mérhetetlen mennyiségű ajándékkal fog elhalmozni. Tehát inkább olyannak érzem magam ókorkutatóként, mint egy gyerek, aki megy a karácsonyfa alá megnézni, hogy ott talál-e valamit. Tehát nem könnyű…!
Kétszáz éve született Giovanni Battista de Rossi és 1849-ben, 27 éves korában megtalálja a harmadik századi pápai temetőt, a Kallixtus-katakombáknál. Ez olyan Rómában, mint Tutenkhamon felfedezése volt Egyiptomban, ez egy kétségtelen világszenzáció volt. Próbálták ugyanis sokan úgy beállítani a kereszténységünket, hogy az egy nagy-konstantini vallás, erre megtalálják egy komplett korábbi évszázad római pápáit és azok temetkezési helyeit egy korabeli altemplomban. És ekkor az a Giovanni Battista de Rossi, akit a pápák a tenyerükön hordoztak és a keresztény régészet alapító hercegeként ünneplünk kétszáz évvel később is, ezt követően még 45 évig élt, és úgy halt meg 72 éves korában, hogy szinte semmi újat nem hozott már. Szorgalmasan dolgozott adminisztratív módon kiadott leírásokat, „descripciókat” végzett, de jelentős régészeti felfedezése már nem volt a terepen, mégis egy gyönyörű életet élt. Én nem tudhatom, hogy ez az új ajándék, amire gyermeki kíváncsisággal tekintek ókorkutatóként, engem vár-e vagy majd valakit a következő generációból.
Tíz évet kutattál Jordániában Machaerus várában. Mennyiben mondhatod, hogy „igazában befejeztem a munkát”, vagy pedig mennyiben kell kettőspontot tenni?
Sikerült befejezni a citadella feltárását. És ezt Rómában is a legnagyobb szeretettel fogadta mindenki, úgy tekintenek rá, hogy ez egy nagyon nagy terepmunka becsületes publikálása volt, sok-sok fantasztikus eredménnyel, de ezekkel kapcsolatban már világosan lehet látni, hogy ezekről nem tehetünk, ezek a Jóisten ajándékai, hogyha valódi információk kerülnek elő egy ásatáson. Azonban a citadellától északnyugati irányban a hegyoldalban van egy hatalmas alsóváros, ami több, mint kétszer akkora, mint a citadella. Ennek a feltárását már megkezdtük és valószínűleg a 23. évszázadban is folytatni fogják. Ennek a feltárása egy óriási méretű vállalkozás, mégis abban bízom, hogy ennek a feltárása során közelebb kerülhetünk ahhoz az evangéliumi világhoz, ami a bebörtönzött Keresztelő Szent Jánosnak a világát jelenti, ahol a tanítványai ott lehettek mellette, ahonnét elküldte Galileába kérdéssel Jézushoz két tanítványát is. Tehát egy politikai házifogságról beszélünk, ahol még az uralkodó Heródes Antipász is tiszteli és szívesen hallgatja az általa – hogy így mondjam – bebörtönzött Jánost. Itt egy történelmi háttérről van szó, a valóságos evangéliumi eseménysorozat mögött. Ami a gyönyörű, hogy segít valamennyiünknek még jobban megérteni az evangéliumok történetiségét. Ez egy történelmi eseménysor, Krisztus úgy jött el közénk, valóságos Istenként és valóságos emberként, hogy itt járt közöttünk és a helyszínek, ahol ő járt, a Szentföldön meglátogathatóak, ezért aki belép a Szentföldre, olyan mintha egy élő ikonban járhatna, abba lépne bele
Ez volt eddig a múlt, s minthogy te fiatal kutató vagy, még annyi minden vár Rád. Mit tudsz velünk megosztani arról a munkáról, ami Téged Jeruzsálemben vár?
2009 óta vagyok nagyon szoros kapcsolatban a Studium Biblicummal, ott tanítok a Pápai Biblikus Egyetem Biblikustudományi és Régészeti fakultásán. Összesen 135 hallgatónk van, ezek jelentős része egyházmegyés pap, a többiek szerzetesek és szerzetesnővérek. Ott készül a következő generáció, elsősorban biblikus teológiai professzorok lesznek, másodsorban ókorkutatók, szerzetesként és papként. Ez egy fantasztikus világ, a tanításból is nagyon sok erőt meríthetek azoktól a rendkívüli fölkészültségű dominikánus és ferences kollégáktól is, akik ott tanítanak az École Biblique-ben és a Studium Biblicumban. Jeruzsálemről azért mindenki tudja, hogy az a Menyország Kapuja. Krisztus kétszer hagyja el földet, egyszer a Föltámadással, második alkalommal negyven nappal később az Olajfák hegyéről. Mindkét alkalommal Jeruzsálemből és nagyon érdekes, hogy a muszlimok, akik Mohamed prófétáról azt vallják, hogy a hetedik menyországot meglátogatta Gabriel arkangyallal, azok is azt vallják, hogy Mohamednek el kellett mennie először Jeruzsálembe Gabriel arkangyallal, hogy elhagyhassa a földet. Az iszlám világ ugyanis azt vallja, velünk keresztényekkel együtt, hogy ez a hely a Menyország Kapuja, tehát aki ott van Jeruzsálemben, azok mind átélhetik azt a varázslatos világot. Szép világ Róma, hiszen Róma nem egy város, hanem valóban egy világ, és itt van az adminisztratív központja a vallásunknak, nekünk római katolikusoknak. De a spirituális központja a kereszténységnek Jeruzsálem. Ha csak ennyit mond valaki, hogy a „Szent Város”, az mindig Jeruzsálemet jelenti. Különleges ajándéka az életemnek, hogy Jeruzsálemben lehetek. A nagyfiam ott kezdi már meg egyetemi tanulmányait, a kislányom is ott fog iskolába járni, a feleségemmel együtt közösen átélt fantasztikus élményünk a Szentföldön lenni, de én azért szeretném hangsúlyozni, hogy az első pillanatoktól kezdve magyar színekben dolgoztam a Keleten és most is magyar színekben, a Magyar Művészeti Akadémia kutatócsoportvezetőjeként folytatom a munkámat.
Köszönöm a beszélgetést, az Úr áldását kérem jeruzsálemi szolgálatodra, a tanításra és mindarra, amit a Jóisten számodra rejteget.
