Szent Ágoston Szent Ágoston 

Krisztus és a nem keresztény vallások: az egyházatyák tanítása - 2. rész

A századok során sokat feszegetett kérdés, hogy „van-e üdvösség az egyházon kívül?”, manapság élesebben vetődik fel, hiszen nemcsak a nem keresztény milliók között végzendő missziós tevékenység feladatát érinti, hanem a volt, ún. „keresztény országok” szekularizált társadalmában élő, az egyháztól elszakadó sokaság üdvösségét is.

P. Szabó Ferenc SJ sorozata - 2. rész

Henri de Lubac jezsuita teológus, zsinati szakértő, az egyházatyák kiváló ismerője rávilágított arra, hogy az első századok atyái miként látták a pogány vallások üdvtörténeti szerepét, és miként hangsúlyozták a krisztusi újdonságot.[1] A századok során sokat feszegetett kérdés, hogy „van-e üdvösség az egyházon kívül?”, manapság élesebben vetődik fel, hiszen nemcsak a nem keresztény milliók között végzendő missziós tevékenység feladatát érinti, hanem a volt, ún. „keresztény országok” szekularizált társadalmában élő, az egyháztól elszakadó sokaság üdvösségét is.

Az első egyházatyák általában nagyon szigorúak koruk pogány kultuszaival szemben. Ebben Szent Pál példáját követik, aki szerint a pogányok inkább vallásuk ellenére tetszhetnek Istennek (például Róm 1,21). Még akkor is, amikor ezekben a kultuszokban a Bibliától kölcsönzött vonásokat vélnek felismerni, szívesen „Isten megcsúfolását” fedezik fel, ami az igazságot megrontja és hazugságra fordítja (például Tertullianus).

Viszont az atyák általában engedékenyebbek – ha nem is minden filozófiai tannal, de különösképpen – a platonizmussal szemben. Többen közülük a platonizmusban az Igétől jövő fényt ismerik fel, aki minden embert megvilágosít. Így Szent Jusztinosz, aki ezzel kapcsolatban kifejti, a Logosz szpermatikoszról – az Ige magvairól - szóló tant; e kifejezés egyszerre evangéliumi, philóni és sztoikus eredetű. Jusztinosz szerint az emberiség a keresztény kinyilatkoztatás előtt megkapta az „Ige magvait”; így felismerhetett valamit az igazságból, amely teljesen Krisztusban nyilatkozott meg: „Mindazok az igaz elvek, amelyeket a filozófusok és a törvényhozók felfedeztek, annak köszönhetik létüket, hogy ezek a gondolkodók részben a Logoszt szemlélték: tehát Platón tanítása nem idegen Krisztusétól, miként másoké, a sztoikusoké, a költőké és az íróké sem. De valamennyien csak az igazság egy részét fejezhették ki.”[2] Alexandriai Kelemen is ezt írja: „Mindazt, ami jót mondtak az iskolákban, mindazt, ami az igazságosságot és a jámbor tudományt tanítja, együttvéve filozófiának nevezem.” És: „A filozófia valamiképpen az isteni Gondviselés műve.”[3] Jusztinosz és Kelemen egészen addig mennek, hogy párhuzamot vonnak a pogányok és a zsidók között, vagyis a pogány gondolkodás és az Ószövetség között. „Az Úr jótéteményeit az egyes emberek képessége szerint árasztotta szét, akár barbárok, akár görögök is legyenek; egyeseknek a Törvényt adta, másoknak a Filozófiát.”[4] A megtestesülendő Ige megvilágosító tevékenységére egy sor olyan lényeges igazság felmerült az emberi öntudatban, amely összhangban van a keresztény hittel, és annak előkészítése lehet.

Órigenész általában szigorúbbnak mutatkozik, anélkül, hogy az egyedülálló Hermasz vagy Tatianosz polemikus túlzásaiba esnék. Főleg arra a tényre érzékeny, hogy a pogányoknál minden bölcsesség szennyezett, és hogy a filozófusok – akiknél szívesen fedez fel „szofizmákat” – igen gyakran a bálványimádás cinkosai, amikor szellemük alkotását imádják, mint mások a maguk faragta bálványokat. Ennek ellenére a legjobbaknál észreveszi azt, ami bevezetés lehet, a keresztény bölcsesség előkészítése.

Szent Ágoston még Órigenésznél is jobban meglátja a görög filozófiában a keresztény vallás előhírnökét. Egyébként őt is, mint sokakat, az a meggyőződés vezette, hogy Platón ismerte Mózest. Ágoston a saját hitén keresztül értelmezte a „platonikusokat” (Platónt és Plótinoszt). Megállapítja róluk: fel tudták ismerni azt, hogy Istennek egyetlen Igéje van, aki az Igazság; fel tudták ismerni – „valamiképpen, jóllehet csak távolról és zavaros tekintettel” – az emberi élet célját, amely nem más, mint az Isten látása;[5] de nem fedezték fel az utat, mert nem ismerték, vagy most sem akarják elismerni a testté lett Igét, Jézust – Istent a test alázatosságában. „Mert a teljesen igaz filozófia” sohasem alakult volna ki, „ha a fölséges Isten, népe iránti irgalmától hajtva, nem hajolt volna le hozzánk, és ha az isteni Értelem tekintélye nem ereszkedett volna le egészen az emberi testig.”

„Más dolog tehát távolról szemlélni a Hazát, és ismét más megtalálni azt az utat, amely egyedül vezet oda, és el is indulni ezen az úton.” Ágoston szüntelenül ismétli: „Maga az Igazság, az Isten - Isten Fia – emberi testet véve föl, megőrizvén Istenségét – alapozta meg ezt a hitet, hogy megnyissa az embereknek azt az utat, amely az Istenemberen keresztül az emberek Istenéhez vezet. Íme, a Közvetítő Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus… Ha járható út van a célba törő és az elérendő cél között, megvan a remény a célba jutásra; ha hiányzik az út, mit ér a cél ismerete?”[6]

Jegyezzük meg az egyházatyák tanításából azt az általános igazságot, amelyet már Szent Iréneusz így fejezett ki: „Az Isten logosza mindig is jelen volt az emberi fajban”;[7] vagy Szent Hilarius: „Az Ige sugarai öröktől fogva készek a világításra ott, ahol a lélek ablakai kitárulnak.”[8] Ugyanezt az igazságot Tertullianus egy sokat idézett, tömör formulával így fejezte ki (nemegyszer helytelen értelemben használják a kijelentést!): anima naturaliter christiana = „a lélek természetszerűen keresztény”.[9] Tertullianus ennek értelmét megmagyarázza egy másik traktátusában: az emberi lélek, amikor nyíltan őszinte, egészen spontánul a keresztények által megvallott nagy alapvető igazságokhoz csatlakozik. (Ezeket az igazságokat ma a „természetes teológia” birodalmába soroljuk.) A legtöbb pogány vallásban vagy filozófiai teóriában tagadják, elhomályosítják vagy megrontják ezeket az alapvető igazságokat, mégis a lélek természetes dinamizmusa állítja őket. Tertullianus egyébként azt is vallja, hogy a lélek nem születik kereszténynek, hanem azzá lesz. (De testimonio animae, I, 7.) Henri de Lubac hangsúlyozza: Félreértenénk tehát gondolatát, ha azt állítanánk, hogy szerinte a kereszténység, vagy annak megfelelője, mindenütt jelen van.

Összefoglalásul: Ha az egyházatyák tanítását nagy általánosságban szemléljük, erre a következtetésre jutunk: akár az emberi szellem spontán dinamizmusában, akár a már kidolgozott tanokban felfedezhetjük az Evangéliumra való felkészülést. Ennek magyarázata pedig az, hogy az ember azért az üdvösségért van teremtve, amelyet az Evangélium ajándékoz és nyilatkoztat ki. Az isteni teremtés ugyanis következetes. Az egyházatyák (és a nyomukban járó nagy középkori teológusok) ezzel kapcsolatban egységesebb, szervesebb nézeteket vallottak, mint a későbbi teológusok. Isten az embert isteni cél végett teremtette: kell tehát lenni az emberben valaminek – bárhogyan magyarázzuk is ezt –, ami őt előkészíti erre a célra és annak kinyilatkoztatására. Iréneusz, Órigenész és mások nyomán ezt így fejezhetjük ki: Isten az embert saját képmására teremtette, hogy hasonló legyen hozzá. Az emberi természet mélyén, következésképp minden emberben, Isten képmása (imago Dei) olyan lenyomat, amely benne – nélküle is – valami titkos vágyat táplál a kinyilatkoztatás Tárgya iránt – a teljes és természetfeletti kinyilatkoztatás iránt, amelyet Jézus Krisztus hozott.[10]

 

[1] Itt H. de Lubac egy általam magyarra fordított tanulmányát követem jócskán rövidítve: Az emberi vallások az egyházatyák szerint, in Szabó Ferenc SJ, Henri de Lubac az Egyházról, Róma, 1972, 173–197. Az eredeti francia tanulmány újra megjelent az Összes Művek kritikai kiadásában: Cardinal Henri de Lubac, Paradoxe et mystère de l’Église, (Œuvres Complètes, IX), Cerf, Paris, 2010, 120–167.

[2] 2 Apológia, 10,1–5.

[3] Stromata I, 7, 37, 6.

[4] Stromata VII, 2.

[5] Vö. De Civitate Dei, 10, 29.

[6] Contra Academicos, I. 19, 42; Sermo, 141, 1; Sermo, 117, 110, 16; Confessiones, VII, 9, 13–15.

[7] Adv. Haereses, 3, 16, 1.

[8] In Ps 118.

[9] Apologeticus, 17, 6.

[10] H. de Lubac itt utalt híres, az „új teológia” körüli viták során sokat emlegetett, a Természetfelettiről szóló könyvére: Le mystère du surnaturel, Aubier, Paris, 1964 – Vö. Szabó Ferenc SJ, „Krisztus fénye”, VI. fejezet: A természetfeletti misztériuma.

22 július 2019, 10:00