Ady találkozása a pócsi Máriával: P. Szabó Ferenc megemlékezése

Szabó Ferenc SJ - Vatikán

„Óh, Mária, Élet, giling-galang, Áldassál, hogy ma találkoztam véled.”

(A pócsi Mária)

A száz éve elhunyt Ady Endre „hívő hitetlenségéről”, kálvinista hitéről, nyugtalan istenkeresé­séről sokat írtak, vitatkoztak. Azok, akiket nem a marxista ideológia vezérelt és nem sorolták Ady „istenes” verseit a dekadencia címkéje alá, így vagy úgy vallották, hogy a költőnél nem csupán póz vagy hangulat kifejezései voltak ezek a versek, hanem – legalábbis jórészükben – hiteles istenélmény kifejezései. Azt mondanám: a költőnek voltak kegyelmi pillanatai, amikor a gyermekkori hit, a régi imák és templomi élmények emléke, gyermekkarácsonyok nosztalgiája, a patyolat tisztasága utáni vágy és az igazi Élet pillanatnyi megtapasztalása szárnyra kapták lelkét: vallomásai néha imában teljesedtek ki.

Ilyen kegyelmi pillanat volt a költő találkozása a pócsi Máriával.

Hogyan magyarázhatjuk meg (ha egyáltalán lehet magyarázni) e csodálatos vers születését, „egy szűzetlen és bűnös kálvinista” lelkes litániázását? Amikor látja a pócsi búcsúsok elvonulását, az éneklő csapatot követi szeme, harangzúgás közben, örömtől dobogó szívvel beszélget Máriával:

Óh, Mária, Pócson is lakozó
Regina Vitae és maga az Élet,
Itt, Érmindszenten, útra készülőn,
Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.

Egy idő óta megnőtt a szivem
S a szép bűnöktől keservesen tiszta.
S most hirtelen csak Téged keres
Egy szűzetlen és bűnös kálvinista
- - -

Ma egyszerűbb, emberibb a dolog,
Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni:
Egy Mária, még hogyha pócsi is,
Pogányokkal is tudhat jól beszélni.

Ady vallásossága

Hogy Ady Endre hitét megközelítsük, idézzünk fel életéből, neveltetéséből néhány mozzanatot. Egyébként a költő maga sokat foglalkozott múltjával, családjával, őseivel. Ezt írja önéletrajzi vallomásában: „Anyai részről csupa pap, diákos, poétás ember az ősöm, a protestantizmus óta kálvinisták. Anyai nagyapám pap volt abban a faluban, ahol születtem, Érmindszenten, az apám belső Szilágyságból került ide az anyámhoz.” (VE 9) Bár apja, Ady Lőrinc a református egyház kurátora volt Érmindszenten, mégis átíratta fiát a katolikus iskolába. „Iskolánk erkölcsös, katolikus iskola volt. Katolikus kátét tanultunk a nem katolikusok is. Az ajtó fölött egy szomorú gipsz-Krisztus lógott fekete nagy fakereszten. S éppen az előtt két héttel kaptunk egy Szűz Mária képet, nagyon szép Máriát, mosolygó szájút…” (VE 19) – 1888 őszén édesapja a közeli Nagykárolyba vitte Endrét diáknak. Itt a piarista gimnázium növendékeként esett át a kamaszkor legnehezebb évein. A szerzetes tanárok szigora nem volt számára rokonszenves, miként Nagykároly sem. Derűsebb környezet volt Ady számára Zilah polgárváros, nagy múltú református kollégiumával. [Itteni taná­rai melegszívű emberek voltak, akik közül egy, Kincses Gyula később is jó barátja maradt. Zilahhoz fűződik az első szerelem, Zsóka iránt támadt szerelme emléke is.] Egyévi debreceni jogászkodás, majd félesztendős temesvári díjnokoskodás után a pesti egyetemre iratkozva ismét Zilahra megy. Az írásnak akarja szentelni életét, újságírással kezd foglalkozni, 1900 elején Debrecenből Nagyváradra kerül; négy évet tölt itt, mint a Nagyváradi Napló szerkesztője. 1899-ben már megjelent első ver­seskötete, majd 1900-ban itt, Nagyváradon második kötete, a Még egyszer, amely már az Új versek Adyját jelzi előre. Nagyváradon találkozik Lédával, Diósi Ödönnével, aki Párizs­ban él, csak családja látogatására jött Nagyváradra 1903 késő nyarán. Végzetes szerelem kezdődik, amely nyolc évre az asszonyhoz fűzi a költőt. Ady 1904. február elején (Lédát követve) érkezik meg először Párizsba (1911-ig összesen hétszer látogatja meg a Fény városát). Részt vesz Párizs mozgalmas politikai életében, az antiklerikálisokkal, a francia szocialistákkal (Anatole France-szal és Jean Jaurès-szel) rokonszenvez. Léda segítségével kezd megismerkedni francia költőkkel, köztük Baudelaire-rel, Verlaine-nel. A Budapesti Naplóban sorra jelennek meg versei; az Új versek a testi szerelem magasztalásával és forradalmi hangjával nagy sikert arat. – 1906 nyarán ismét Párizsban van. Vezér Erzsébet szerint (98) „ekkor érinti meg az a szellemi atmoszféra is, melyben – az antiklerikalizmus győzelme ellenére is – valamiféle új misztika, lázas istenkeresés érlelődik.”

Ismeretes, hogy a XX. század elején Franciaországban elindult a megtérések sorozata. Az első a fiatal Claudel volt, akit 1886-ban, a Notre-Dame-ban a karácsonyi vesperás alatt megérintett a kegyelem, és újra hitt az élő Istenben: „Íme, egyszerre Valaki lettél.” Néhány évvel később, a század elején, - főleg a zsidó filozófus, Henri Bergson hatására - sok író, költő, művész és filozófus szakított a XIX. századi pozitivizmus és materializmus szellemiségével; Bergson spirituali­tása indította el megtérésüket. Erről bőven olvashatnak Jacques Maritain felesége, Raïssa Maritain „Nagy barátságok” című könyvében.² A Maritain házaspárt a költő Charles Péguy vitte el a Collège de France-ba Bergson előadásaira, amelyeket az 1910-es évek elején Dienes Valéria is hallgatott. Valéria az ismert Bergson-tanítvány és Bergson fordítója, mestere spirituális metafizikájára vezette vissza 1922-es megtérését.

 Tény, hogy Ady Endre is hallott ezekről a megtérésekről, hiszen maga is utal a századelő misztikus légkörére: (idézzük)

„S az irodalmi kávéházakban kacagnak a kócos fiatalok, ha egy-egy megtérés hírét hallják. Csak a súlyosabbja érez egy pillanatig halálos hideget a szívében. Ó, jaj, mindannyiunkat fenyeget a veszedelem, hogy egy szép napon elfáradunk és istenfélők leszünk.” Ady Párizsból hazatérve először írja le Isten nevét versben:

Néhányszor már-már, szinte hittem,

Néhányszor megjelent az Isten.

Ady istenes versei második párizsi útja után kezdenek sorjázni, és hosszú évekig bőségesen ömlenek. Kérdés, hogy a racionalista publicista költő már istenhívő lett-e?

Vezér Erzsébet megjegyzi (100): „Istenkereső vágyaiban része van súlyosbodó neuraszténiájának, ideges félelmeinek, a Lédával való összezördülések utáni magányosságának és a hazai kilátástalan politikai helyzetnek, mely épp elég okot adott a csügg­edésre.” – „Része van”, válaszolom-, igen, de más befolyásnak is.

Ha kétértelmű is ez a vallásosság, nem lehet egyszerűen a dekadencia címkéje alá sorolni, ahogy sokan tették a marxista időszakban. Ady érmindszenti, nagykárolyi és zilahi iskolás él­ményei, valamint a századelő Párizsának misztikus légköre, – a megtérések sorozata, költők, művészek és filozófusok új spirituális irányvétele, istenkeresése – nyilvánvalóan hatottak Adyra, aki ezt írta:

 Az Isten van valamiként

Minden Gondolatnak alján.

(Az Isten balján)

Vagy egy másik versében:

 

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,

Mert sose volt még ugy rászorulva
Sem élő, sem halott.

(Hiszek hitetlenül Istenben)

Ady „Istenének” számtalan képe van és lesz: Ő az Élet, az Urak Ura, Mámor, Idő, Sors, sőt később Halál.

„A pócsi Mária”

Ady vallásossága és istenhite vázlatos jellemzése után térjünk vissza az 1910-es Pócsi Máriához. A verset Ady nyár végén, Érmindszenten írta; pontosan augusztus 29-én. „Tegnap volt az oláh Mária-nap”, vagyis az óhitű naptár szerint augusztus 28., Nagyboldogasszony napja. Ady a máriapócsi könnyező Mária-képtől jövő belső-szilágyi búcsúsok menetét nézi, és valami belső hang, kegyelmi sugallat megérinti. „Útrakészülőn” volt: a Tátrából érkezett néhány nappal előbb, és szeptember elején már indult vissza Pestre. Elbo­csátani készült „minden régi némbert”, megérett benne a Lédával való szakítás gon­dolata; beteg is volt; megviselten, tanácstalanul nézett a világba. S most a búcsúsok hozzák a hitet és a reményt:

„Énekkel a poros, tarlott mezőkön 

Ezek hozzák magukkal a hitet 

S porfelhőkben fölöttük ez a nő jön”...

„Ez a nő” az Élet Királynője, Regina Vitae, maga az Élet. És folytatódik Ady litániája…

„Óh, Mária!” – zengik a búcsúsok; a megszólítás hét versszak élén visszatér. Mária neve húsznál többször ismétlődik a tizennyolc szakaszban. A költő zarándokokkal szólongatja Máriát, aki most már az ő Máriája. Zaklatott lesz a vers, a belső lelkiállapotot tükrözik a bizarr hasonlatok:

Mária a nagy, fehér jégtorony,
Mária a zászlóknak szent zászlója,
Mária a mennyei paripa,
Ha vágtatván visszaköszönök róla.

„Óh, Mária” – hallga – giling-galang
„Óh, Mária” – és mégis ez a minden:
Ma érkeznek Pócsról a búcsusok
S processziók én rossz idegeimben.

A kint és a bent váltakozva jelenik meg: nézi, amint elhalad a búcsúsok éneklő, imádkozó csapata, közben szívében és idegeiben is „processziók” vonulnak – indulatok, küzdelmek, elhatározások zajlanak. Mária közbenjárására a hit és a remény érkezik, jön az értelmes és érdemes élet ígérete.

Ady nagy döntés előtt áll:

Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,
Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,
Mutatni egy példátlan életet
S nem bocsátani el az én Máriámat.

Óh, Mária, ma úgy zeng a szívem
Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban:
Akkor lehet akárki is vitéz,
Ha. a hite és már mindene romban.

Most érkeznek a pócsi búcsusok,
Szívem s őszi, száz diák-lelki emlék,
Giling-galang, ének, Ősz, Mária:
­Lesz Mária és életem is lesz még.”

A költő Máriával legyőzhet „mindent, ami ellene támadt”. Mária a teljességet, a vágyott harmóniát jelképezi. A pócsi Mária az igazi hit költeménye, igazi Mária-tiszteletet sugall. Nincs igaza Király Istvánnak, aki elemzése végén megállapítja: „Nem a költő Mária-hitét jelezte ez, a kálvinistának született Adytól mi sem állt távolabb, mint valamiféle verlaine-i Mária-tisztelet, de jelezte azt, ami Mária imádatához (sic!) s az élet szerelméhez egyaránt kellett: hirdette a hitet.” (Király, 334) (Mindjárt jegyezzük meg: a katolikusok nem „imádják”, hanem tisztelik Máriát! Ezt a reformáció korában már Pázmány Péter megmagyarázta a protestánsoknak.)

Adynak „végső kérdése volt az élet-halál probléma”, írta Vatai László irodalomtörténész (200–201). „Életének végső igenje nem a szerelem volt, nem is a filozófiai bölcsesség, hanem az Isten […]. Ha valaki csak kívülről nézi (Ady paradox istenhitét), s belülről soha nem élte át, annak paradoxként hat a bor mámorában, s céda női örömökben fetren­gő Adyt Istent kereső pózban látni. Pedig pontosan azok átélése nyomán jutott el a megtéréshez.”

Megtérésről talán nem beszélhetünk, hiszen Adyban mindvégig küzdött az isteni kegyelem és a pogány életérzés; nem tudott megszabadulni bálványaitól: az Élet, a Nő, a Mámor, a Minden, sőt később a Halál is bálványistenei voltak. De a bálványok mellett azért a Biblia élő Istene állandóan nyugtalanította szívét: pogány muzsikák és örömök között szomjazott valami örököt. „ Az Isten van valamikép/ minden gondolata alján…/Mindig neki harangozunk…” vallotta hitetlenül is hívő, miként József Attila..

 Igazában a nagy konvertiták megtérése sem pont­szerű. Claudelben is még hosszú ideig küzdött a keresztény és a pogány. A XX. század elején Kínában négy évig tartott házasságtörő viszonya Rose Vetch asszonnyal (ő a „Rózsa” költeményeiben). De más példákat is idézhetnénk. Igazában valamennyiünk szívén keresztül húzódik a hit és a hitetlenség határvonala. Ahogy Joseph Ratzin­ger írta 1968-ban  A keresztény hit című könyvében: a modern keresztény hite megkísértett hit, küzdelmes. Ugyanakkor az őszintén keresők – még ha nem hívők­nek vallják is magukat –érzik a „kísértést” (jó értelemben!) a hitre.

Ady Endre szép vallomásával zárjuk előadásunkat. Az „Istenhez hanyatló árnyék” című ciklusban, a megbékélést és harmóniát sugárzó költeményében bevallja:

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, Istenem, Istenem.
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

(Köszönöm, köszönöm, köszönöm)

 

 

Jegyzetek

Lásd Szabó Ferenc két tanulmányát Ady hitéről: „Csillag után”, Távlatok, Budapest, 1995, 19–28. Vezér Erzsébet: Ady Endre. („Arcok és vallomások”) Budapest, 1968. (= VE) – Vatai László: Az Isten szörnyetege. Occidental Press, Washington, 1977. – Németh László: „A teológus Ady” in Két nemzedék, Szépirodalmi, Budapest, 1970, 61–74; Király István: Ady Endre, II. köt. Magvető, 1970, 301–445. – Bölöni György: Az igazi Ady. Magyar Helikon, Budapest, 1974. 155–162. – Raïssa Maritain :Nagy barátságok. Szent István Társulat Budapest, 1986. Péguy, Sorel, E. Psichari, H. Focillon, Jean Marx, Masson-Ourcel, Anna de Noailles járt Bergson óráira Maritainékkel. „Bizonyára nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek Bergson visszaadta a szellem örömét, visszaállítván a metafizikát régi jogaiba.” (60.) A csoporthoz tartozott még Léon Bloy, a festő Rouault és később sokan mások. Claudel megtérésről a 131. oldalon olvashatunk.