Béta verzió

Cerca

Vatican News
Eucharisztia Eucharisztia 

A 20. század lelki megújulásának három tanúja: Teilhard de Chardin, Prohászka Ottokár, Dienes Valéria eucharisztikus lelkisége

Megkezdődött Magyarországon a lelki előkészület a 2020-as Eucharisztikus Világkongresszusra. Ehhez a távolabbi előkészülethez szeretnénk segítséget nyújtani a következő napokban, bemutatva a 20. század lelki megújásának három tanúja: Teilhard de Chardin jezsuita tudós, Prohászka Ottokár püspök és Dienes Valéria filozófus eucharisztikus lelkiségét. Mostani bevezető adásunkban a három említett személy lelki/szellemi kapcsolatára világít rá P. Szabó Ferenc, visszautalva egy 2011-ben általa rendezett tudományos konferenciára.

P. Szabó Ferenc - Vatikán

Bevezetés

 Az 1905–1915 között katolikus hitre tért írók, művészek, gondolkodók jelentős részének ihletője a zsidó származású filozófus, Henri Bergson spirituális filozófiája volt, aki élete végén (†1941) szintén eljutott az Evangélium Krisztusához, de nem vette fel a keresztséget üldözött zsidókkal vállalt szolidaritásból. Henri Bergson 1911/12-ben Párizsban, a Collège de France-ban tartotta híres előadásit. Ezeket hallgatta Dienes Valéria (†1978)[1] magyar filozófusnő is, aki Bergson spirituális filozófiájának megismerését tekintette gyermekkori hitéhez való visszatérése kezdetének. Dienes Valéria, Henri Bergson, majd Teilhard de Chardin műveinek fordítója és eszméiknek hazai terjesztője, az 1920-as évek elején a szintén bergsoni ihletésű fehérvári püspököt, Prohászka Ottokárt (†1927) választotta lelki vezetőjének (miközben létrehozta szintén bergsoni inspirációra a mozdulatművészetet, az orkesztikát).

Dienes Valéria, maga is vérbeli filozófus volt, nemcsak fordította Bergson műveit, hanem továbbfejlesztette „mesterei” gondolatait, és egy sajátos „eszméletcsere”, ozmózis révén született meg prohászkai-teilhard-i ihletésű misztikája, éspedig mindhármuk lelkiségének napja az Eucharisztia volt.

Henri Bergson spirituális üzenete [2]

Henri Bergson (1859–1941) még a 19. század végén (1889) a tudattények elemzésétől indult el, majd Anyag és emlékezet (1896), azután Teremtő fejlődés (1907) című művein keresztül eljutott a keresztény misztikusok Istenéig, a Szent János-i „Szeretet az Isten” felismeréséig (1Jn 4,16). Erről szól utolsó nagy műve, Az erkölcs és a vallás két forrása (1932). A várva várt művet 1933-ban Babits Mihály is örömmel üdvözölte és ismertette a Nyugatban. Dienes Valéria az 1940-es évek elején e negyedik nagy művéről írta: „Ha lefejtjük e mű alapgondolatáról mindazt, amivel a kivitel fölékesítette, az egész bergsoni művön végigvonuló Tartam-intuícióból fakadó teremtő fejlődésnek a tapasztalati világban elérhető legmagasabb állomását pillanthatjuk meg a keresztény misztika hatalmas élménykincsében, mely Bergson számára az emberi szellemiség csúcsteljesítményét jelenti. Az emberiség e morális hősei az evangélium neveltjei a teremtő fejlődésnek új győzelmét képviselik. A teremtő fejlődés szellemlépteiben mindegyikük egyetlen és megismételhetetlen megújulás az anyagon áttörő eszméleti erőnek új meg új állomásai, egybehangzó bizonyságok arról, hogy a lét Okának és Céljának a mi eszmélésünk köréből vett legjobban megközelítő vonása a szeretet.” Bergson a Két forrás-ban már nem annyira a múltat vizsgálja, hanem a jövőt kémleli, előre és felfelé keres valami Transzcendenst: erről a misztikusok tapasztalata alapján megállapította, hogy nem elvont eszme, hanem szabad teremtés, élő valóság, kicsorduló élet, személyes Szeretet. Ez a Szeretet mozgatja a mindenség életlendületét, a „tartamban” sodródó „teremtő fejlődést”. Isten teremtő Szeretetenergia: erről tanúskodnak a keresztény misztikusok.

Eszméletcsere: Bergson–Dienes Valéria–Prohászka–Teilhard

Dienes Valéria 1967. május 22-én jegyzi be naplójába: „Szeretném felgyújtani itt azt a belső tüzet, amit az én nagy lelkeim táplálnak, melyik volna alkalmasabb: Bergson–Prohászka–Teilhard; szeretném megírni a nagy Triót […], Henrik–Ottokár–Péter trióját, akik abban az Időn kívüli örök állapotban talán el tudnák mondani az Idők emberének azt, amit nem találnak meg maguk…”

Dienes Valériával 1965-ben Párizsban megismerkedtem, segítettem neki a Hit az emberben címmel megjelent Teilhard-válogatás fordításának megvalósításában. Ettől kezdve élete végéig kapcsolatban maradtunk. Vali néni 1972. január 23-i hozzám intézett levelében többek között ezt írta: „Talán emlékszik, Feri, milyen vonalakon jár a gondolatom. Ha az ember életének már a tizedik évtizedében él, nagyon kimélyül az időgondolat, a nem-idő, és olyan különös, meglepő eszmefüzérek alakulnak, kivált, ha Bergsonnal, Prohászkával Teilhard ’mezőnyein’ sétál az ember. És Jézus emberi eszmélete ennek a három léleknek világításában… Még nem aludt el bennem a gondolat a kilencvenharmadik esztendőben. Csak más meneteléssel jár, és megváltozott – romlott vagy megjavult – műszereivel dolgozik. Vagy talán nem is ’dolgozik’, csak él.”

Dienes Valéria szellemi hagyatékát kutatva az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában 2000-ben megtaláltam H. Bergson utolsó nagy műve, az 1932-ben megjelent Les deux sources de la morale et de la religion című művének kiadatlan magyar fordítását, Dienes Valéria munkáját, amelyet 2002-ben megjelentettem a Szent István Társulatnál: Az erkölcs és a vallás két forrása címmel. A zsidó filozófus, többek között a keresztény misztikusokat tanulmányozva eljut a Biblia Szeretet-Istenéig.

Szintén Vali néni hagyatékában (Fond 223) akadtam rá Eszméletcsere című írására. Ebben az érdekes elképzelt beszélgetésben Bergson és Prohászka eszméletcseréjéről van szó: „két emberi elme gondolatot vált egymással”. Az 1927-ben elhunyt Prohászka magyarul, az 1941-ben meghalt Bergson franciául beszél (de Vali néni Bergson franciáját magyarra fordította). Idézem:

„Ebben a beszélgetésükben saját szellemi alkatuk természetéről váltják fel eszméletüket és annak emberileg már beérett tartalmát. A mindenség két közeli pillanatában indultak el öröklétük földi pályáján. Egyik az 1858-ik, másik az 1859-ik földévben, éspedig a korábbi [Prohászka] október 10-én, a későbbi [Bergson] pedig október 18-án. Az egyik gyermekkorában a judaizmust, a másik gyermekkorában a kereszténységet szívta be. Majdnem egyidejűleg éltek a földön, de sohasem találkoztak…”

Következik az elképzelt „elmék párbeszéde”. Bergson és Prohászka bemutatja ismeretelméletét; beszélnek az intuícióról. Közben utalás történik Teilhard de Chardin-re is. Most megelevenedik a párbeszéd:

Prohászka: Ezek a gondolatok nem fogalmi pontosságok, ezek élményekre való rámutatások, melyek az empíria ugyanolyan valóságos részei, mint a belőlük fogalmasítottak. Ezek az eszmélés más területeiről valók, a teljes belső világ valóságából, amelyet későbben jött gondolattestvérünk [Teilhard] »dedans«-nak emlegetett, és amelyen át ugyanaz az intuíció közeledik felénk.

Bergson: Ez bizony ugyanaz a dolog, amit én hangsúlyoztam Párizsban, a mi filozófiai társaságunknak az összejövetelein, amikor megkérdeztek engem: ugyan mi az az intuitív ismeret?… (Az emberi szellem) képes egyesülni és azonosulni a valósággal, mely egyszerre materiális és spirituális. De nehéz róla beszélni, és azt elgondolni; és könnyen megvádolják az embert költészettel, mikor gondolatot merít azokból a metaforasorozatokból, melyek a kifejezhetetlennek ugyanazon pontja felé irányulnak. Nem ízlelted soha ezeket a nehézségeket?

Prohászka: Ezt az ismeretelméletet kellett volna továbbépítenem, de nem építettem tovább. Lehet, hogy sok mindent elmondtam volna helyetted, de a velem együtt-lakó eszmélettársak félreértettek engem, mert szavakon át néztek a valóságra, fogalmi struktúrákon át a közvetlenre, és egyetlen valóságnak minősítették a fogalmasítottakat és a közvetlent. Akkor leléptem a metafizika talajáról és teljesen az emberlelkek gondozására fordítottam a nekem adott szellemi erőket. Beszéltem az ő naiv realizmusuknak a valósághoz eléggé hozzáférni próbáló józan ész nyelvén – nálatok »sens commun«-nek hívják.

Bergson: Ezen a nyelven minden metafizikát el lehet mondani.

Prohászka: Én azonban ismeretelméletem kettősségét már nem az emberi eszmélet magyarázatában, hanem Krisztus valóságában vettem munkába és megépítettem a magyar lelkek számára az egyházias Krisztus-valóságot. Te messziről jöttél Krisztus felé.

Bergson: Jól mondod: én gyermekkori judaizmusomból léptem ki. Én nem nevelődtem benne, mint te, hanem úgy kellett fölfedezni a Krisztust. Sohasem tudtam teljesen kibeszélni magamat róla, mert sohasem mondtam ki utolsó szavamat sem. Mégis a Két forrás című művemben a misztikus empíriával egybehangzóan és főleg a katolikus misztika kijelentéseinek értelmében azzal a meggyőződésemmel konkludáltam: hogy Isten – szeretet. Ez a Krisztusnak tanítása. Így én is a te konklúziódra jutottam…

A párbeszéd következő szakaszában Dienes Valéria még jobban kidolgozza azt, hogy milyen hatások, felismerések révén jutott el Bergson ahhoz a felfedezéshez, hogy Isten = Agapé/Szeretet – tehát Az erkölcs és a vallás két forrása vallásfilozófiájához. (Prohászka már nem ismerhette ezt az 1932-ben megjelent könyvet.)

Az ismertetett „eszméletcserére”, főleg Bergson meglátásaira az idő és az emlékezet új elemzéseire visszatérünk a következő előadásokban, amikor Teilhard, Prohászka és Dienes Valéria eucharisztikus misztikáját mutatjuk  be.

 

[1] Szabó Ferenc SJ, Dienes Valéria önmagáról, „Mai írók és gondolkodók/9”, Agapé, Szeged, 2001.

[2] Bővebben Szabó Ferenc SJ, Bergson útja az Evangéliumok Krisztusa felé, Vigilia 1985/1.

18 július 2018, 13:39