A pápa elismert egy csodát és négy Isten szolgája hősies erényeit
Tiziana Campisi / Somogyi Viktória – Vatikán
Ferenc pápa pénteken kihallgatáson fogadta Marcello Semeraro bíborost, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusát. Az audiencia során a pápa engedélyezte egy csoda és négy Isten szolgája hősies erényeinek elismeréséről szóló dekrétum kihirdetését.
Pironio bíboros: szelíd és befogadó lelkipásztor
Edoardo Francesco Pironio argentin bíboros 1920-ban született Nueve de Julióban, olasz emigránsok gyermekeként, és 1998-ban halt meg Rómában. Nagy emberi kvalitású és mély lelkiséggel megáldott személy volt. Állandóan imádkozó édesanyja erős hitet adott neki, amely később a tanulással, olvasással és elmélkedéssel tovább erősödött. Személyiségét a remény és az öröm, valamint a Magnificathoz köthető máriás lelkület jellemezte. Atyai lelkipásztor, szelíd, barátságos, határozott, de megértő, munkájában fontos szerepet szentelt a személyes kapcsolatoknak. Számára a kapcsolatok voltak a legfontosabbak: barátságok építése és a másik növekedésének elősegítése a találkozáson keresztül. Különösen szerette a szegénységet, olyannyira, hogy az anyagi javaktól és a gazdagságtól elszakadva élt, mindig az alázat erényét gyakorolva. Közvetítői készsége, amely a Gondviselésre való ráhagyatkozás és a Krisztus követése szellemében élt élet eredménye, felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult a Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák medellíni ülésén1968-ban.
Elkötelezettség a fiatalok iránt
1943-ban szentelték pappá. 1962-ben megfigyelőként részt vett a II. Vatikáni Zsinat nyitó ülésén, majd a következő évben a „szakértők” közé nevezték ki. 1964-ben szentelték püspökké, szolgálatát különböző egyházmegyékben végezte. A Mar del Plata-i egyházmegye főpásztora volt, amikor 1974-ben VI. Pál meghívta, hogy prédikáljon a Római Kúria lelkigyakorlatán, majd a Vatikánban különböző posztokon teljestett szolgálatot. VI. Pál pápa 1976-ban bíborossá nevezte ki. II. János Pál megerősítette a Szerzetesi Kongregáció prefektusaként. Különösen elkötelezett munkát végzett a szerzetesek zsinati szellemben való megújításának előmozdítása és támogatása terén. 1984-től a Világiak Pápai Tanácsának elnökeként három prioritást választott: a képzést, a szeretetközösséget és a részvételt. A lengyel pápával összhangban elkötelezte magát az új egyházi mozgalmak előmozdítása és felismerése mellett, de szíve mindenekelőtt a fiatalokhoz húzott. Nevéhez fűződnek az Ifjúsági Világnapok találkozói, valójában ő volt az egyik megálmodójuk. Életének utolsó éveit betegség jellemezte, amelyet reménnyel vállalt, szembenézve az egyre nagyobb szenvedéssel, amit felajánlott – mint írta – „az Egyházért, a papokért, a megszentelt életért, a világiakért, a pápáért és a világ megváltásáért”.
Maria Costanza Panas, egy kapucinus klarissza nővér
Egy San Severino Marche-i újszülött csodálatos gyógyulása, aki „súlyos magzatkori vérszegénységtől és agyvérzéstől, valamint több szervi elégtelenségtől szenvedett”, emeli az oltár dicsőségére Maria Costanza Panast, világi nevén Agnese Pacificat. 1985-ben a kislány nagyszülei kérték a közbenjárását. A kapucinus klarissza 1896-ban született Olaszországban. Maria Costanza nővér több alkalommal is a Fabriano kolostor apátnője volt, ahol 1963-ban halt meg. 1960-ban egy súlyos ízületi gyulladás miatt mozdulatlanságra kényszerült, de az ezzel járó súlyos szív- és légúti problémái ellenére sem hagyta abba a nővéreiért végzett munkáját.
Egy rendkívüli apostolkodással megáldott karmelita, Aldo Brienza
A Jézusról nevezett Szeplőtelen József, világi nevén Aldo Brienza mindössze 16 éves volt, amikor egy olyan betegséget diagnosztizáltak nála, ami miatt haláláig ágyban kellett feküdnie. 1922-ben született Olaszországban. Már betegen lépett be a Karmeliták világi rendjébe, és áldozatul ajánlotta fel magát a papok megszentelésére. A karmelita hivatást erősen átérezve, különleges kiváltságokkal a Szentszék engedélyezte neki, hogy a Sarutlan Karmelita rendben tegyen ünnepélyes szerzetesi fogadalmat. Annak ellenére, hogy családja körében élt, folyamatosan látogatták szerzetestársai és a hívek, akik közül sokan lelki tanácsot kértek tőle. Rendkívüli apostolkodást folytatott, amelyet teljes egészében az ágyból, imában és az Istennek felajánlott szenvedés közepette végzett. Lelki mottója ez volt: „Dolgozni jó, imádkozni még jobb, de Jézussal együtt szenvedni mindent jelent.” 1989-ben 67 évesen halt meg. Az ima volt az erőssége. Eucharisztikus és máriás lelkületben élt. A legnehezebb megpróbáltatásokban is Istenre bízta magát. A családtól kapott pénzzel támogatta az egyház és a Kármel misszióját.
A legutolsókért élt élet: Maria Concetta Santos
A jószívűség és a kitartás volt Maria Concetta Santos személyiségének jellegzetes vonása, aki 1907-ben született a brazíliai Diamantinában. Mindenekelőtt mesztic származású édesanyja adott neki szilárd hitet. Belépett az Irgalmas Szűzanya Nővéreinek Kongregációjába, ahol különféle szolgálatot végzett, a szegényeknek, az egyszerű embereknek, a betegeknek és a szenvedőknek szentelte magát. Élete során sokáig diszkriminálták a faji előítéletek miatt, néhány szerzetestársa is, ami a megjelenésével és különféle patológiáival volt összefüggésben, amelyek közé tartozott az elhízás és a sok szenvedést okozó hormonális zavarok. Fájdalmát sajátos humora és öniróniája révén rejtette el, és a kegyelemből merített erőt a nehézségek leküzdéséhez, és ahhoz, hogy jó cselekedeteivel továbbra is odaajándékozza magát másoknak. 1981-ben halt meg, emléke még mindig elevenen él a hívek körében, és életszentségének híre az idők során változatlanul megmaradt.
Juanita, akit a betegség mozgásképtelenné tett, de tele volt mások iránti szeretettel
Juana Méndez Romero a spanyolországi Villanueva de Córdobában született 1937-ben. Két nővére nyomdokaiba lépve, külön engedéllyel lépett be a Jézus Szíve Munkásai Kongregációba: 13 évesen tífuszt kapott, ami teljes bénulást okozott neki, és csak a fejét és a kezét tudta mozgatni. Mozgásképtelensége ellenére apró varrómunkáknak szentelte magát, sok időt töltött imával, lelki olvasmányokkal. A közösségen belül nem éreztette állapotát, inkább példát adott a keresztre feszített Krisztus iránti nagy szeretetéről. Levelezést folytatott számos misszionáriussal, és hitoktató volt az elsőáldozásra készülők körében. Elfogadta a fogyatékosságot és annak testi-erkölcsi következményeit, lehetőséget találva benne arra, hogy testvéreinek ajándékozza magát és Istent dicsőítse. Egész életét derűvel élte, különösen élete utolsó éveit. Mély istenélménye volt, nem feledkezett meg a felebaráti szeretetről, és azon munkálkodott, hogy segítsen a hozzá fordulók anyagi és lelki szükségletein, akik vigasztalásért és tanácsért fordultak hozzá. 1990-ben hunyt el.
