Interjú Kovács Gergely gyulafehérvári érsekkel vatikáni „hazalátogatásáról”

P. Vértesaljai László SJ - Vatikán 

Interjú Kovács Gergely gyulafehérvári érsekkel vatikáni látogatásáról   

Nagy szeretettel és örömmel köszöntöm a Vatikáni Rádió stúdiójában Kovács Gergely gyulafehérvári érsek atyát, aki püspökké szentelése után most első alkalommal érkezett az Örök Városba. Hazatért ismét. Mit jelent hazatérni Rómába, azok után, hogy oly sok esztendeig szolgáltál itt ebben a városban?     

Köszönöm a kedves szavakat. Valóban úgy érzem, hogy hazajöttem, hiszen életemnek nagyobb részét Rómában töltöttem, előbb diákként, később a Szentszék szolgálatában többet éltem Rómában, és bizony hiányzott, hogy közel két év után térhetek vissza és azt kell mondanom, hogy nagyon jó itt, mert az az érzés van bennem, hogy itthon vagyok, mintha mi sem változott volna, ahogy emberekkel találkozok, Róma útjai, a templomok, itthon vagyok.

És mit jelent otthon lenni érsekként, hiszen a püspökszentelés után hirtelen rádszakadt egy hatalmas nagy egyházmegyének összes gondja-baja, de öröme is nyilvánvalóan. Hogyan tudtál beleszokni ebbe a nagy újdonságba?

A kérdés nagyon jó, a válasz annál nehezebb, hiszen nagyon hosszasan lehetne róla beszélni, tehát hogyan is lehet röviden összefoglalni. Leginkább azt mondanám, hogy azt érzem, a „komfort-zónámom” kívül kerültem. Ez egy olyan kihívás, olyan feladat, ami az én emberi erőimen, képességeimen túlmutat és talán ezt élem meg a leginkább, hogy odatehetem a legjobb szándékomat, odatehetem a legjobb képességemet, de ha valami eredmény és gyümölcs van, az a Jóisten kegyelme. Ezt élem meg, ez számomra a legnagyobb ajándék, mert talán megvan az a kísértés, hogy az ember a gondokat, a kihívásokat, a megoldandó problémákat látja, hiszen ezzel keresik meg, nap mint nap. Van számos öröm, számos megvalósítás, de sokszor ez nem jut el az érsekhez, mert talán meg sem osztják vele. A problémákat, a gondokat igen és azt hiszem, hogy erre kell tudatosan odafigyelnem, nehogy azt érezzem, hogy csak problémák, bajok, megoldandó kérdések vannak.

Mi a legelső segítség ebben a hatalmas nagy kihívásban számodra?

A legelső az ima és a hit. Számomra boldogemlékű Márton Áron püspök úrnak a példája – az ügyének éveken keresztül voltam a posztulátora – és ez valóban nagyon sokat segít, hogy odafigyeljek az ő példájára. Megélni, követni már sokkal nehezebb, de bár odafigyelni. Ha pedig a konkrétumok terén figyelem, akkor azt mondom, hogy a legelső segítség a munkatársak. Azok a munkatársak, akik szorosan körülöttem vannak, akikkel együtt, csapatban gondolkodhatom és ugyanezt érzem az egyházmegyében is, de hát hozzátartozik az is, hogy hosszú évek után térek haza és nem látom még azt a sok jót, azt a sok szépet. Igen, érzem, nagyon jó papjaim vannak, de még meg kell ismernem őket. Egyszerűen rá kell jönnöm, hogy milyen adottságaik, talentumaik, képességeik vannak, amelyeket ők ugyan kamatoztatnak, de lehetne talán még jobban. Tehát ez az a terület, ahol sok segítséget kapok, és ahol nekem még tennem kell, hogy ezzel még jobban tudjak élni.

Van-e valamilyen terved arra vonatkozólag, hogy a papjaidat éppen, mint a legelső munkatársaidat, akik a konkrét helyeken dolgoznak, meglátogasd és rajtuk keresztül az egyházközségeket megismerjed?  

Ez az egyik legfontosabb és őszintén azt kell mondanom, hogy ez a legszebb feladat, amikor az ember elmegy és találkozik a plébánossal és a káplánnal, az egyháztanáccsal, a hívekkel, de sajnos erre jut a legkevesebb idő. Tehát néha, sőt a legtöbbször úgy érzem, hogy az érseki hivatal jó értelemben vett „foglya” vagyok, aki ott ül, olvas, dönt, tárgyal, döntéseket kell hoznia, előkészítenie, tehát igazából az adminisztratív része nagyon-nagyon leköt és sajnos túlteng, mert ebből van a több és ezért kevesebb jut a lelkipásztorkodásra. Ez az, ami nagyon hiányzik, ez tény! 

Nem lehet abban reménykedni, hogy az első időszak a beletanulás időszaka, még püspöknek, még egy érseknek is, aztán utána, amikor már úgy kialakul az érsekség vezetésének a menetrendje, talán több idő jutna a papok látogatására, kérdezem ezt kívülállóként naivan és pozitívan?   

Szerintem ez nagyon reális, mert én magam is így látom, hogy valóban akárhol, a legelső az, hogy be kell tanulni. Amikor annak idején Rómába jöttem, a hivatalban nekem is egyszer meg kellett tanulnom, hogy mit kell tennem, hova kell fordulnom és hogyan kell intézni. És a gyulafehérvári főegyházmegye területre is nagyon nagy, hiszen 58 ezer négyzetkilométer a kiterjedése, óriási terület. Tehát ez az egyik nehézség. A másik pedig, hogy nagyon összetett, óriási a szórványrésze, van tömbkatolikus része, de a kihívások egészen eltérőek. Tehát választ adni is nagyon nehéz, úgyhogy – nincs is egységes válasz talán – úgy van, és maga az alkalmazása is eltér egyik helytől, egyik főesperességtől a másikig. Ez is nagyon nehézzé teszi, de én meg vagyok győződve arról, hogy pár év és egyre jobban fog menni.

Kerekes László atya személyében van segédpüspököd…    

Igen, akit nagyon jól ismerek, hiszen velem egykorú, évfolyamtársak is vagyunk, mind a ketten háromszékiek és én nagyon hálás vagyok, elsősorban azért, mert ő plébániáról jön, a pasztorációból. És valljuk be, én hivatalban töltöttem papi életem legnagyobb részét, egy évet voltam csak káplán és ezért nagyon jó azt tudnom, hogy rá támaszkodhatom. Ő kiegészít abban, ahol az én képességem, tehetségem kevesebb. Ezért hála Istennek, az egyházmegyében a lelkipásztorkodás, a pasztoráció terén nagyon nagy a segítség. Hála Istennek nagyon jól együtt tudunk dolgozni, és körülöttünk az általános helynök, irodaigazgató, titkár, vagyonkezelő és éppen ezért valóban azt érzem, hogy körülöttem egy nagyon jó csapat van.

Ez azt is jelenti, hogy lényegileg egység van az egyházmegye vezetése és a papság körében is…

Én remélem, hogy valóban így van. Az világos, hogy nehéz mindig olyan döntéseket hozni, amellyel mindenki egyetért. Azt hiszem, hogy most a járvány idején éppen ezt tapasztaltuk meg, hogy mekkora megosztást tud szülni, pro és kontra, a különböző érvek és a legszomorúbb, hogy ez megosztást szül. Azt is el tudom képzelni, hogy a papság sem teljesen mindenben ért egyet, hogy vannak más vélemények, de én ezt normálisnak tartom, én ezt Rómában is így tanultam, hogy ha más véleményen is vagyok, azt el lehet mondani.

Kapcsolat a többi keresztény felekezettel, illetve az erdélyi politikai valóság egészével…

Ez egy nagyon rázós kérdés, hiszen tudjuk, hogy most főleg az utóbbi időben kormányválság is volt, tehát nincs egy stabilitás, ami mindenképp rányomja a bélyegét az országra. A járvány végett is, a kapcsolat, a találkozás is sokkal nehezebb. Én úgy érzem, hogy vannak jó alapok, amire lehet építeni, de ezt csak egy oldalról nem lehet csinálni. Lehet bennem jószándék, ha esetleg úgy érzem, hogy nem találtam visszhangra. Nehezen tudnék most erről nyilatkozni, hiszen személy szerint úgy érzem, hogy a történelmi egyházak vezetőivel jó a kapcsolat, meg tudjuk beszélni a közös kihívásokat, hiszen akik ott élünk, nekünk ugyanazok a kihívások, ugyanazok a nehézségek és sokszor valóban úgy érzem, hogy közösen keressük a választ, vagy legalábbis az állásfoglalást. Vagy jó megtapasztalni, amikor van egy minket hátrányosan vagy könyörtelenül érintő döntés, lásd a Batthyáneum-könyvtár visszaszolgáltatását elutasítotték végleg, akkor más egyházak is állást foglaltak és nyomban – mondjam azt – hogy a pártunkra állottak és ezt jó érezni.

Aggodalommal számoltunk be egy évvel ezelőtt a megbetegedésedről, amikor a Covid sújtott téged is. Aztán utána hallottuk, hogy felépültél. Hogy szolgál most az egészséged, Érsek atya? 

Köszönöm szépen a kérdést, már egy évnél több telt el azóta, akkor még nem volt oltás, és engem valóban telébe kapott. A tüdőm sajnos az alig-alig működött, tehát még oxigénre is szükségem volt, tíz napot voltam kórházban. Nehéz időszak volt, megviselt nagyon egészségileg is, és most itt is köszönetet mondok azért a sok imáért, amelyet elmondtak értem, amelyről biztosítottak. Utána hosszabb lábadozás következett három hónapon keresztül és sajnos még most is azt kell mondanom, hogy néha érzem, hogy az egészségem nem teljes, éppen ezért én igyekszem mindig nagyon óvatos lenni, és meg vagyok győződve jelenleg is arról, hogy az oltás az, ami engem most megvéd. Ki-ki döntsön lelkiismerete szerint, és én nagyon remélem, hogy lassanként sikerül egy picit föléje kerekedni. Legnagyobb fájdalmam a megoszlás, amit a járvány magával hozott.

Hálásan köszönöm a beszélgetést, szívből kívánom a hallgatók nevében is a teljes felépülést és mihamarabb viszontlátást itt Rómában, köszönöm szépen.

Én is köszönöm szépen!