Keresés

Vatican News
2020.10.10 Intervista al Card. Erdő sul ruolo della Cappella Ungherese nelle Grotte Vaticane 2020.10.10 Intervista al Card. Erdő sul ruolo della Cappella Ungherese nelle Grotte Vaticane 

Erdő Péter bíboros a magyar kápolnáról: Szakrális támaszpont a Vatikánban

Október 8-án Erdő Péter bíboros a Szent Péter bazilika altemploma Magyarok Nagyasszonya kápolnájában szentmise keretében adott hálát a negyven évvel ezelőtt felszentelt kápolna történelmi és lelki jelentőségéért. A Vatikáni Rádiónak adott interjújában a bíboros megállapítja: a Magyarok Nagyasszony kápolna „szakrális támaszpont a Vatikánban”. „A kápolnához való viszony egységes: akárhonnét is érkezzék Rómába a magyar, a kápolnában otthon van”.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán                

Negyven évvel ezelőtt szentelte fel Szent II. János Pál pápa a Magyarok Nagyasszonya kápolnát a Szent Péter bazilika altemplomában, amikor még „virágzott” a kommunizmus. Mit jelentett ez az esemény akkor, abban a nehéz „harapófogó” helyzetben?

Régi vágyak teljesülését jelentette. Mindenképpen azt jelentette, hogy a magyaroknak Rómában lett egy saját templomuk, saját szent helyük, ahol a zarándokok összejöhettek. Ez fontos dolog, nem csupán szimbólum, hiszen Szent István is azért alapította a magyar zarándokházat Szent Péter sírja közelében, mert a szentek ereklyéi mellett, Szent Péter sírja mellett meg voltak győződve a zarándokok, hogy ott hatásosabb az imádság. És valóban, ha olyan lelkülettel járulunk oda, a zarándoklatnak nagy lelki haszna és eredménye van. Ez a zarándokfolyam megszűnt az 1500-as években, főleg azért, mert egy külföldön lévő magyar intézménynek hátországra van szüksége. A mohácsi csatával azonban összeomlott a hátország. A Szent István zarándokház sem tudta megkapni otthonról azt a támogatást, nem tudtak idejönni a magyar zarándokok. Mindez azt jelentette, hogy lassanként elárvult, elszürkült a zarándokház, és amikor a Szent Péter bazilika barokk átépítésére sor került, akkor lebontották a kápolnát. Annak a helyén áll most az új bazilika sekrestyéje. Viszont mindig élt az ígéret és így a remény, hogy helyette majd kapunk valamit. Ez történt pontosan a „kiengesztelődés” jegyében, tehát a hetvenes évek folyamán vált újra aktuális témává, amikor a magyarok római jelenlétét valamiként szimbolizálni is kellett, továbbá valóban kellett egy olyan szakrális „támaszpont”, ahová bárhonnan érkezik egy zarándok Magyarországból, vagy az amerikai emigrációból, ott összetalálkoznak. Erre nagyon alkalmas volt ez a kápolna. A Szentszék megengedte, a tervezés és az építkezés elkezdődött. Amikor a magyar állam és a magyar katolikus egyház elhatározta a kápolna létesítését, akkor a legjobb művészeket keresték. Egy-két nevet persze hiányolhatunk, de annak idején is úgy volt, hogy mindenki „quasi” nem kapott rá megbízást, ki ezért, ki azért, de akik ott voltak, azok az országot képviselték és azok kitűnő művészek. Akár Varga Imrét említem, aki a főoltár domborművét készítette és a kápolnába belépő Szent István szobrot, kezében a koronával, akár Kő Pált, akár a többieket, azt hiszem, hogy egy nagyon harmonikus és fölemelő, nagyon magas színvonalú kápolna jött létre. Azóta is minden héten van ott magyar mise, ahol találkozhatnak a magyar zarándokok egymással és ez egy nagyszerű töltekezés. Ha összeadnánk, hogy hány száz és hány ezer ember volt ott imádkozni az évtizedek során, akkor egészen magas számot kapnánk.

A kápolna megteremtői között két nevet említek meg: VI. Pál pápa és Lékai László bíboros, mindkettőnek döntő szerepe volt.

Feltétlenül, bár VI. Pál pápa nem érhette meg a felszentelést, az már az utódának a feladata lett. Tény viszont, hogy VI. Pál pápa hozta meg a döntést, ő akarta erősíteni a magyar egyházat ezzel a gesztussal is. Egyébként neki köszönhető az is, hogy fölépülhetett és rangos módon jelenhetett meg a Szent István zarándokház a Via del Casalettón, amely ma szintén a magyar egyház közösségéhez tért vissza. Régebben inkább a Nyugatra szakadt magyaroknak volt a találkozó helye, hiszen nekik is szükségük volt erre, mert nekik is kellett egy biztos pont, de a három évtizedes összetalálkozás és összeérés után ma azt mondhatjuk, hogy a magyarság ilyen szempontból egységes. Tehát akárhonnan érkezzék is a magyar, Rómában otthon lehet.

A kápolnát végül is II. János Pál pápa szentelte fel, akkor éppen pápasága második esztendejében, amikor tele volt erővel. Mit hagyott ránk örökségbe?        

Elsősorban azt, hogy „Ne féljetek!”. Első beszédének is ez volt az üzenete. És ez az üzenet nemcsak a Szent Péter téren álló hallgatókhoz szólt, meg azokhoz, akik nem fértek be oda, és így a Via della Conciliazionén álltak egészen a Tiberisig, hanem szólt a kommunista világ vezetőihez, mondván, hogy Krisztusba vetett hit nem fenyeget senkit, hanem emberibb életet tesz lehetővé, tehát tőle nem kell félni, és ez ma is aktuális. Nagyon sokan a vallástól, a kereszténységtől, Krisztustól félnek, valamit féltenek. Pedig Tőle nincs mit félni, sőt Ő az egyetlen, aki az igazi emberi értékeket szintézisként tudja nekünk fölkínálni. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa első enciklikájának az volt a címe: „Az ember Megváltója”. Tehát valóban Krisztussal, mint középponttal indult az ő pápasága és ez mutatkozott meg itt is az első római évek során.

Mintha most félnénk mi katolikusok, hogy Jézust becsülettel és őszintén hirdetni merjük a világnak…

Sokan félnek tőle azért, mert attól tartanak, hogy nagyon másként gondolkozik a körülöttünk levő világ. Ez sokszor igaz. Mások nem találják a szót, nem tudják közvetíteni esetleg a régi hittankönyveknek a kifejezéseit és fogalmait a mai, kicsit felszínes, rohanó világ fogalmai és érdeklődése felé. Biztos, hogy az érdeklődést felkeltő előmisszióknak, a modern és gyors eszközök használatának megvan a jelentősége, de az is biztos, hogy a jézusi tanítás nagyon objektív és venni kell a fáradságot, hogy olvassuk a Szentírást és hallgassuk az egyház tanítását és ennek alapján megfogalmazzuk magunknak, hogy mi miben hiszünk. Ha magunknak el tudjuk mondani, akkor nyugodtan elmondhatjuk a kortársainknak is, mert ha minket meggyőz, akkor számukra is, ha nem is biztosan meggyőző, de érthető lesz. Miért is? Azért, mert mi is mai emberek vagyunk.

Róma után Budapest. Sajnos a világjárvány miatt el kellett halasztani a múlt szeptemberre tervezett Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Milyen volt a pár nappal ezelőtt, még szeptemberben megtartott virtuális kapcsolatfelvétel a világgal?

Amikor megszületett a döntés, hogy 2021. szeptember 5-e és 12-e között kerül majd sor az Eucharisztikus Kongresszusra, tehát egy év halasztás történik, akkor nagyon sok mindent át kellett programoznunk. Végig az összes helyszíneket, hogy abban az évben, azon a napon szabad lesz-e az a helyszín, vagy van már ott kötöttség, tehát végig kellett mindent tárgyalni. A saját munkatársaink csapatát, hogy miként lesz a munkarend a következő évben, hány emberre és milyen funkcióban van szükség, miből lesznek ők díjazva. Aztán nagyon meg kellett nézni azt, hogy a lelkipásztori előkészületben hogyan állunk. Az egyik az elsőáldozók kérdése volt, amire nyilván háromféle lehetőséget kínáltunk. Az első, aki fönn akarja tartani, hogy jövőre ősszel lesz elsőáldozó, jelezze ezt nekünk és várjuk szeretettel. A második, aki még az idén szeretné az elsőáldozását megtartani a saját plébániáján, annak a számára is, ha eljön, külön szektort biztosítunk a „2020-as elsőáldozók” címen. Aki pedig eddig még nem jelentkezett, például azért, mert fiatalabb évfolyamhoz tartozik, annak a jelentkezését szeretettel várjuk a jövő évi alkalomra. Vannak persze olyan lelkipásztori programok, amelyek ma népes gyülekezet kívánnának. Ilyen például a missziós kereszt útja, országjárása. Ahová elvisszük a keresztet, ott általában a hívek mindig nagy számban szoktak összejönni.

Még mindig tart ez a keresztútjárás…?

Elvileg tart, de tavasszal abba kellett hagyni. A kalendáriumban egy csomó hely szerepel, ahol várták volna a keresztet, de a járvány miatt nem tudtuk elvinni, de nem is jöhettek volna össze. Nyáron volt egy kis föllélegzés, akkor néhány helyre a Felvidéken például el tudtuk vinni a keresztet. Közben kaptunk további ereklyéket, azokat is belefoglaltuk a kereszt szép bronz tartóiba, viszont a továbbiakra úgy kell programoznunk, hogy tart tovább a bizonytalanság. Tehát az, hogy novemberben vagy decemberben hányan jöhetnek össze egy liturgikus alkalomra, vagy mi lesz az engedélyeknek a feltétele, akár a szomszédos országokban, ezt most pontosan nem tudjuk megjósolni. Abban azonban mindnyájan bizakodunk, hogy tavasszal normalizálódik a helyzet, éppen ezért mindenütt, itt Rómában is bíznak abban, hogy jövő ősszel ezt a kongresszust meg lehet tartani. Az egy kérdés persze, hogy Amerikából, Dél-Amerikából, Ázsiából is érkeznek-e majd olyan sokan, hogyan jön meg a bizalmuk, hogyan állnak helyre a repülőjáratok, ezt majd meglátjuk, de abban mindenképp bízunk, hogy nemzetközi jellegű lesz. Nagyon fontos, hogy kihasználtuk a mostani szeptemberi időt arra, hogy a kongresszus előadóit megkerestük, küldjenek nekünk videó-üzeneteket, főleg a járvány idején szerzett lelkipásztori tapasztalatokról. És ők küldtek, mi ezeket összeállítottuk, föltettük a youtube-ra, ezeket most már itt is ismerik, sőt az Osservatore Romano a minap, a Vatikán Rádió is, nagyon kedvesen reagált rá és pozitívan értékelte. Úgy látom, hogy ezek a kezdeményezések jól sikerültek és mozgósítóak voltak. Látszott belőle, hogy minden földrészen érdeklődnek az Eucharisztikus Kongresszus iránt.   

A járványhelyzet miatt sajnos megcsappant a templomba járó hívek száma, noha a liturgiáért felelős Sarah bíboros egyik dokumentumában külön felhívta a figyelmet a szentmise maradéktalan és egyéb mással becserélhetetlen szerepére. Ebben a mostani rendkívüli helyzetben mi lehet a helyes út?

Először is alap, ezt mindenképpen hangsúlyozzuk, de ezt az emberek maguktól is érzik, hogy a virtuális bekapcsolódás, vagy ha a tévén nézzük azt a szentmisét, az nem ugyanaz, mintha ténylegesen részt veszünk rajta. Éppen úgy, mint a lelki áldozás, ami egy nagyon szép imádság, mégsem ugyanaz, mintha ténylegesen szentáldozáshoz járulunk. Ha ugyanaz lenne, akkor az Üdvözítő valószínűleg nem azt mondta volna, hogy „ez az én testem, vegyétek és egyétek”, hanem megtanított volna minket egy szép imádságra. Ő azonban ennél többet akart adni nekünk. A tényleges együttlétet a mi emberi voltunkból kifolyólag is, és az „étkezést” különösen is. Az Isten szolidaritást vállalt ezzel, ez nekünk szükséges, ez a mi hitünk igazi megéléséhez valódi erőforrás. Éppen ezért az emberek szívesen el is jönnek, és hiányzott is a szentmise sokaknak. Úgyhogy amikor nyár elején újra megindulhatott a templomokban mindenütt a nyilvános szentmise, akkor elkezdtek jönni az emberek. Aki nagyon idős volt, nem érezte jól magát, természetesen óvatosabb lehetett, de lényegében a hívek visszatértek. Aztán jött megint az óvatosság, hogy a tömegrendezvényeket kerülni kell, hogy a bazilikába a Szent Jobb körmenetet külső okok miatt ne tartsuk meg a hagyományos formában, hanem csak a bazilikán belül. Tehát voltak korlátozások, ugyanakkor például augusztus 15-én, tehát öt nappal Szent István király ünnepe előtt az esztergomi bazilikában Nagyboldogasszony ünnepe a bazilika búcsúja. Megtelt a bazilika! Természetesen mi nem mondtuk, hogy hányan jöjjenek, vagy hányan ne jöjjenek, de eljöttek az emberek. Hasonlóképpen, ha nem is olyan nagy számban, mert akkor már megint érződött egy kicsit a járványnak a problémája, augusztus végén, azért az olajszentelési szentmisét megtartottuk, és bár óvatosságból email-ben jeleztem a papságnak, hogy aki idősebb és úgy gondolja, hogy esetleg a rizikócsoporthoz tartozik, az gondolja meg, hogy eljön-e. Nagyjából 80-100 pap így is ott volt és koncelebrálni tudtunk, megszenteltük az olajokat, aki ott volt, vitt haza a plébániára, aki nem, az a budapesti egyházmegyei hivatalból tudott vételezni  szent olajokból később is. Aztán újból kezdődött ez a fokozatos, mondjuk így „visszaépítés”. Főleg a távolságtartás jelenti a problémát. Most is volt olyan templom, ahol úgy miséztem szeptemberben, hogy a templomban az ülőhelyek gyakorlatilag tele voltak és mindenki szájmaszkot viselt. Most újabban ha jobban hangsúlyozzuk, hogy egymástól milyen távol legyenek, mi nem tudhatjuk azt, hogy ki-kinek a rokona, ki tartozik egy együtt lakó családhoz, akik amúgy is együtt vannak egész nap és ki az akinek távolabb kell ülnie. De azt látjuk, hogy az emberek igyekeznek tartani is a távolságot, használják a maszkot, használják a fertőtlenítőt, tehát óvatosan, gondolkodva vesznek részt, de egyáltalán nem arról van szó, hogy elvesztették a kedvüket. Sőt, inkább azt érezzük, hogy jönnének még azok is, akiknek pedig indokolt, hogy nagyon vigyázzanak, de hát ismertek a szabályok és ezt igyekeznek is megtartani. Ilyen feszültségben élünk és azt hiszem, hogy abban a pillanatban, ha ez végre megszűnik, akkor azok, akik el szoktak jönni, azok és talán még mások is visszatérnek.      

Interjú Erdő Péter bíborossal
10 október 2020, 15:48