Interjú Ternyák Csaba egri érsekkel a római magyar ministráns-miséről

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Ternyák érsek a szentmise után a következőkben foglalta össze élményeit:         

„Nagyon nagy élmény volt nekem a szentmise, mint minden alkalommal, amikor ministráns találkozó van. Egerbe érkezésem első évében bevezettem, hogy minden évben tartunk ministráns találkozót, melyeken 1000-1200-1500 fiatal vett részt. De 1700 ministráns előtt még sohasem miséztem. Ez most egy kiemelkedő alkalom volt, főként azért, mert az egész országból jöttek, mert ezért nagyon nagy áldozatot hoztak, hogy elbuszozzanak ide Rómába és azért, ami minden idevezető zarándoklat célja, hogy lássák Pétert, a mai Pétert, a Pápát. Ő az ugyanis, aki megerősít bennünket a hitben és ő volt az, aki megerősítette ezeket a fiatalokat is a hitben. Ezt érzékeltük a szentmise klímájából is, hogy nagyon emelkedett légköre volt ennek a szentmisének. Szépen énekeltek, imádkoztak, lehetett ezt érezni a szavukból, az énekükből, az imádságukból és ott volt a tekintetünkben, hogy tényleg itt vannak Isten házában és minden fáradságon úrrá tudtak lenni és mintha ez mostani nagy meleg meg sem viselte volna őket.

Nagyon nagy élmény volt, hogy a mise végén a szervezők megkérték Fábri Kornél atyát, hogy szóljon néhány szót a készülő eucharisztikus világkongresszusról és azt is jó tudni, hogy a ministránsaink, akik minden nap ott szolgálnak az Eucharisztia közelében az Úr oltáránál, ráéreznek ennek fontosságára, hogy az Eucharisztia a velünk továbbélő Krisztus, ő az Élet kenyere, aki az Egyház folyamatosságát biztosítja. Mi ugyanis ugyanaz az Egyház vagyunk, mint amelyik Latin-Amerikában él és ugyanaz az Egyház vagyunk, ami az ősegyházban volt és ami a jövő Egyháza, ami ki tudja hány száz vagy ezer év múlva is jelen lesz, mert Krisztus egyetlen Egyházat alapított.       

A szentmise végén azt kérdeztem a ministránsoktól, hogy van-e közületek olyan, aki gondolt már arra, hogy esetleg papi, szerzetesi vagy szerzetesnői hivatása van és az emelje fel a kezét. Ekkor nagyon sok kéz magasba emelkedett, mire legszívesebben azt kértem volna tőlük, hogy gyertek ide előre az oltárhoz, de mivel hamarosan indul a repülőgépem, ezért nem tettem, de megtapsolták őket, akikben megvolt ez a bátorság, hogy megmutassák, ők Istennel ilyen benső kapcsolatban vannak. Figyelnek és gondolnak rá. Aki a többiek előtt felteszi a kezét, az tudatában van annak, hogy neki esetleg egyházi hivatása van és ez egy tanúságtétel és nagyon örültem neki, hogy ilyen sokan vállalkoztak erre a tanúságtételre”.