II. János Pál pápa Pió atya sírjánál II. János Pál pápa Pió atya sírjánál 

1978 három pápa - Montini-Luciani-Wojtyła – éve - Pietro Parolin

Negyven évvel ezelőtt, a pápák újkori történetének egészen rendkívüli esztendeje volt 1978, amikor augusztus 6-án a zsinati Giovanni Battista Montini, VI. Pál pápa meghalt Castelgandolfóban és húsz nappal később, augusztus 26-án Albino Luciani bíborost választották pápává, aki a két elődje nevével fémjelzett úton akart haladni, I. János Pál pápa néven. 33 napos „mosolygós pápasága” után (meghalt szeptember 28-án) október 16-án a „távolról jött” lengyel krakkói bíborosérsek, Karol Wojtyła ugyanazt az egyházi irányvonalat folytatta II. János Pál pápa néven. A három pápa közül II. János Pált szentté, VI. Pált boldoggá avatták, Isten Szolgája I. János Pál pápa boldoggáavatási eljárása pedig folyamatban van.

Vertse Márta – Vatikán  

Április 28-án az észak-olaszországi Chioggia székesegyházában felszólalásával megnyitotta azt az előadás-sorozatot, amelyet az apa-atya témájában rendeztek meg. Az Osservatore Romano cikkismertetése:

Montini: a „zsinat hajókormányosának” atyasága

Parolin bíboros felszólalását Boldog – most már csaknem szent – VI. Pál egy hosszú idézetével kezdte: „Azt hiszem, hogy a pápa összes méltósága közül a leginkább irigylésre méltó atyasága. Úgy adódott, hogy elkísérhettem XII. Piuszt az ünnepélyes szertartásokon. Úgy vetette bele magát a tömegbe, mint a Bethesda-tó medencéjébe. Körbefogták, megtépték ruháját. És ő ragyogott. Új erőre kapott. De tengernyi a távolság a kettő között: egy atyaság tanújának lenni, vagy személyesen apának lenni.

Az atyaság egy olyan érzés, mely átjárja a lelket és a szívet, mely elkísér bennünket a nap minden órájában, ami nem csökkenhet, hanem csak gyarapodik, mert növekszik a gyermekek száma (…) És ez az érzés a pápa lelkiismeretében mindig új, mindig friss, mindig születendőben van, mindig szabad és alkotó. Olyan érzés ez, mely nem fáraszt, és nem fárad, ami megpihentet minden fáradtságból. Soha egyetlen pillanatra sem éreztem magam fáradtnak, amikor áldásra emeltem a kezemet. Nem, soha nem fáradok bele az áldásba vagy a megbocsátásba. Amikor Bombay-ba érkeztem, húsz kilométeres utat kellett megtennem, hogy eljussak a Kongresszus székhelyére. Hatalmas, végeláthatatlan, sűrű, csöndes, mozdulatlan tömeg keretezte az utcát – lelki és szegény tömeg, az a mohó, összepréselt, hiányosan öltözött tömeg, amely csak Indiában látható. Továbbra is áldást kellett osztanom. Egy pap barátom, aki a közelemben állt, azt hiszem, végül tartotta a karomat, mint Mózes szolgája. Pedig én nem érzem magamat magasabb rendűnek, hanem testvérnek, mindenkinél alacsonyabb rendűnek, mert mindenki terhét viselem”.

Montini pápa barátjával, Jean Guitton francia filozófussal beszélgetett és felidézte számára azokat a benyomásait és érzéseit, amelyek 1964 decemberében, Indiából való visszatérésekor járták át.

Parolin bíboros feltette a kérdést: az apa alakjának szentelt találkozók között miért kapott helyet 1978 – a három pápa éve? Ezzel a VI. Pál idézettel válaszolt a kérdésre – a három pápa éve három atya éve volt.

Olaszország az év első részében a terrorista támadások csúcspontját élte Aldo Moro elrablásával és meggyilkolásával, kísérete tagjainak lemészárlásával. Május 22-én abban az évben hagyták jóvá az abortusztörvényt, amely olyan nagy fájdalmat okozott Montini pápának, akit már nagyon megviselt Moro meggyilkolása. Az év nemzetközi eseményei közül Parolin bíboros megemlítette a Camp David-i találkozót, amelyen Anvar Szadat egyiptomi elnök és Menahem Begin izraeli miniszterelnök szeptember 17-én egyezményt írt alá tizenkét napos titkos tárgyalásokat követően, reményt adva a békére.

1978. június 29-én VI. Pál a Szent Péter bazilikában ünnepelte pápává koronázásának tizenötödik évfordulóját. Szívében már egy ideje megérlelődött a bizonyosság, hogy ez lesz az utolsó évforduló és éppen ezért olyan homíliát készített, amely pápasága mérlegét mutatta be, csaknem egyfajta búcsúbeszédet, emlékeztetve rá, hogy életének „természetes folyása” immár „elérkezett alkonyához”.

Parolin bíboros ekkor felidézte VI. Pál pápa halála előtt 10 évvel mondott szavait. 1968 jelentette a fiatalok nagy tiltakozásának kezdetét – azokat az éveket a válság és a zsinat utáni zavarok jellemezték. Szavai azt tükrözték, hogy teljesen átadta magát Isten akaratának. Giovanni Battista Montini nagysága talán éppen ezekben a zaklatott években emelkedik ki: az egyház egységén fáradozott, azért szenvedett, megerősítette azt a hitigazságot, amelyet egyesek el akartak vitatni, nem engedett azok kérésének, aki végleges ítéleteket és inkvizíciós rendelkezéseket kívántak, amelyek minden valószínűséggel egyházszakadáshoz vezettek volna. 1968. december 7-én, a Lombardiai Pápai Szeminárium tagjaihoz intézett beszédében VI. Pál ezt mondta: „Sokan szenzációs gesztusokat várnak a pápától, energikus és határozott intézkedéseket. A pápa nem tartja kötelességének, hogy más vonalat kövessen, mint a Jézus Krisztusban való bizalom, aki számára sokkal fontosabb egyháza, mint bárki más számára. Ő lesz az, aki lecsendesíti a vihart. Hányszor ismételte a Mester: Confidite in Deum. Creditis in Deum et in me credite! A pápa lesz az első, aki végrehajtja az Úrnak ezt a parancsolatát és átadja magát szorongás vagy helytelen aggodalmak nélkül a Jézus, egyházának nyújtott láthatatlan, de teljesen bizonyos segítsége titokzatos játékának. Nem meddő vagy tétlen várakozásról van szó, hanem imában való éber várakozásról”.

Albino, az alázatosság pápája

VI. Pál pápa halála után, amelyre Castel Gandolfo magányában került sor, mint ahogy előzőleg ez csak XII. Piusz esetében történt meg, akinek Montini hosszú időn át hűséges szolgája és munkatársa volt a vatikáni államtitkárságon, a bíborosi konklávé néhány óra leforgása alatt megválasztotta utódát, akinek az volt a sorsa, hogy meteorként hatoljon át a történelmen, de egy elfeledett meteorként...

Parolin bíborosra mindig nagy hatást gyakoroltak Vittorio Veneto főpásztora, Luciani püspök, (a későbbi I. János Pál) szavai, amelyekkel 1958 decemberében bemutatkozott a híveknek. Sok mindent elmondanak róla és azt is felfedik előttünk, hogy mi egy keresztény nagy titka: az, hogy alázatos és szükségét érzi az Úr segítségének. Ezeket mondta: „Amint kineveztek püspöknek, azt gondoltam, hogy az Úr velem is egy régi módszerét alkalmazza: bizonyos dolgokat nem bronzra vagy márványra, hanem egyenesen a porba ír, azért, hogy ha az írás megmarad, nem kuszálódik össze vagy a szél nem szórja szét, akkor világossá válik, hogy az érdem egyedül csak Istené. Én vagyok a por; a kiváló püspöki méltóság és Vittorio Veneto egyházmegyéje olyan szép dolgok, hogy Isten rám méltóztatta írni őket; ha valami kis jó származik majd ebből az írásból, akkor már mostantól kezdve világos, hogy minden az Úr kegyelmének és irgalmasságának érdeme lesz” – idézte Parolin bíboros Luciani püspök szavait, amelyeket mindenki számára értékes tanításnak nevezett.

Éppen néhány héttel VI. Pál halála előtt, 1978-ban született meg az első „lombikbébi”, egy kislány. Kutatások és technológiák, amelyekkel szemben ma nem hallgathatjuk el félelmeinket, mert azt kockáztatjuk, hogy túlhaladunk azon a vonalon, ahonnan már nincs visszatérés és az ember, az életet manipulálva isteni jellemvonásokkal ruházza fel magát. Louise Brown, az első „lombikbébi” története kapcsán, aki Észak-Angliában, Oldham kórházában született, Albino Luciani, akkori velencei pátriárka a „Távlatok a világban” folyóiratnak adott interjújában elmondta: „csak részben osztozik azoknak a lelkesedésében, akik üdvözlik a tudományos és a technikai haladást”. És feltette a kérdést: mi történt volna, ha a technika „torzszülöttekkel” találta volna magát szemben? A tudós vajon nem egyfajta „bűvészinas”, aki hatalmas erőket enged szabadjára, de amelyeket később nem tud korlátok közé szorítani és megfékezni? Továbbá, a „gyermekpiac” kockázatával szemben a családok és a társadalom nem visszafejlődnének, haladás helyett? Ezt az interjút soha nem tették közzé, mert időközben a bíboros pápa lett. Csak sok évvel később vált ismertté. Luciani pátriárka abban a szövegben egyébként a legszívélyesebb jókívánságait küldte a kislánynak, és tartózkodott attól, hogy elítélje szüleit.

Humanizmusa, egyszerűsége, amellyel az új pápa bemutatkozott, kedves megjelenése, mindenki számára érthető prédikációja az egész világon meghódították hívők és nem hívők millióit. Az elvárások, a remények, amelyeket ez a választás lángra lobbantott az 1978-as nyár fullasztó hőségében – augusztus 26-a volt és az egyik bíboros később elmesélte, hogy feltörte a konklávé pecsétjeit, hogy az ablakon keresztül egy kis levegő jöjjön be - ezek a remények hirtelen kialudtak. A Római Kúria és általában véve az egész egyház éppen hogy csak feldolgozta egy pápa halálának traumáját és utódának megválasztását, amikor hirtelen itt a hír, hogy a pápát holtan találták ágyában, szeptember 29-én reggel.

Wojtyla pápa, Isten atlétája

És most felidézzük emlékezetünkben azokat a szomorú és komor napokat: megrendült hívek hosszú sora rója le tiszteletét az előtt a pápa előtt, aki „magis ostensus quam datus”, - többet mutatott, mint adott. Az előtt a mosolygó pápa előtt, aki éppen csak, hogy kitekintett a világ ablakán új minőségében, mint az egyetemes egyház pásztora, és túl hamar elhagyott bennünket. A meglepetés, amit a Szentlélek emberek által készített nekünk, azok közé tartozott, amelyek nyomot hagynak a történelemben: az első szláv pápa kétezer év történetében. Egy pápa, aki „egy távoli országból érkezett” – mint ahogy ő maga mondta olaszul néhány nyelvi pontatlansággal, amikor az első áldás alkalmával – nem megszokott módon – a hívekhez fordult. Egy 58 éves pápa, aki még fizikai ereje teljében van, rendszeres sportoló, aki szilárd és törhetetlen hitével friss levegőt hozott az egyházba, fontos szerepet játszva nem csak azért, hogy hallassa olyan sok keresztény testvérünk hangját, akik abban a korban csendre voltak kényszerítve a vasfüggönyön túli országokban, hanem azért is, hogy emlékeztessen bennünket: ahhoz, hogy Európa lélegezhessen és valóban önmaga lehessen, szüksége van két tüdőre, nem csak egyre, nyugati tüdejére.

Pápasága idején a katolikus egyház történelmi, korszakalkotó változások korát élte

Pápasága idején a katolikus egyház történelmi, korszakalkotó változások korát élte. Tizenegy évvel az első kelet-európai, vasfüggönyön túli pápa megválasztása után összeomlott a Berlini Fal. A kétpólusú világ megosztott volt, az egymással szemben álló tömbök és a hidegháború világa teljesen megváltoztatta arculatát. A kommunista kolosszus összeroppant, katasztrofálisan összedőlt, vérontás, forradalmak, véres háborúk nélkül. Karol Wojtyła személyesen hozzájárult mindehhez: mindenekelőtt szenvedésével. Ő, akit 1981. május 13-án, a fatimai Szűzanya megjelenésének évfordulóján a Szent Péter téren golyó ért és majdnem megölte...

Wojtyła nem halt meg. Nem halt meg az imáknak köszönhetően, Isten Anyjának köszönhetően, akinek ő, aki zsenge korában elveszítette édesanyját, Mária oltalma alá helyezte egész életét, mint pap, mint püspök, mint pápa. Grignion de Montfort egy mondatát választotta mottójául: „teljesen a tiéd” – vagyok, ó, Mária. Az a merénylet, amely a pápát beillesztette a fatimai titkok közé és a vértanúk hosszú, gyakran csendes rózsafüzérébe, amely a XX. századot átszelte. „Azt hiszem, hogy a merénylet – írta II. János Pál legutolsó, az „Emlékezet és önazonosság” c. könyvében, amely néhány héttel halála előtt jelent meg, a huszadik században elszabadult erőszakos ideológiák utolsó vonaglása volt. Az elnyomást gyakorolta mind a fasizmus és a nácizmus, csakúgy, mint a kommunizmus”. Az idős pápa élete végéig várt, hogy először mondja el ilyen kifejezetten, elgondolása szerint mi volt az életére törő merénylet eredete.

A kommunizmus bukása után újabb konfliktusok sora kezdődött

Azonban a misztikus pápa, miután lezárta a tömbök szembenállásának korát, egy új, kezdetben lelkesítő korszakot élt meg. Ami azonban nem kevésbé volt nehéz és tragikus. A kommunizmus összeomlott, de gyakran azokban az országokban, amelyek megszabadultak az elnyomó és szürke igától, nem született újjá a hit, hanem a fogyasztói szemlélet győzött és egész társadalmi osztályok szegényedtek el. A szovjet birodalom vége nem hozta meg a stabilitás korát. Ehelyett egy új háború kezdődött, - egy testvérgyilkos etnikai háború Európa szívében. A világ már egy pólusúvá vált és II. János Pál hangja, amelyet olyannyira hozsannáztak, amikor a kommunizmus elleni harcot hirdette, most azért hallatszott, hogy kérje: ne robbantsanak ki azonnal egy konfliktust Szadam Husszein diktátor Irakja ellen, aki 1990 nyarán megszállta Kuwaitot. Azonban a háborút mégis kirobbantották. Azután kezdődött a volt Jugoszláviában a rettenetes, hosszú, brutális erőszak által jellemzett háború, amelyben nép állt szemben néppel, a Tito rezsim vége után. Miközben a mindenki által elfeledett Afrikában nem sokkal később a történelem egyik legszörnyűbb népirtása ment végbe Ruandában. II. János Pál hangját olyan sokszor nem hallgatták meg.

Azután a 2000-es év és a jubileum közeledtével a világ úgy tűnt, hogy a béke korszaka felé halad. De 2001. szeptember 11-én, az Egyesült Államok elleni merényletek, amelyeket Bin Laden terroristái követtek el, az emberiséget ismét visszataszították a félelem mély szakadékába. És a pápa, akinek a kommunizmus legyőzését tulajdonították, a pápa, aki arra törekedett, hogy helyreállítsa a nemzetközi törvényességet, megerősítve az Egyesült Nemzetek szerepét, ismét a fronton találta magát, hogy küzdjön egy álságos, alattomos, nem pontosan azonosított ellenség, a vallási fanatizmus ellen, a gyűlölet és a rettenetes erőszak ellen, amelyeket egy vallásos hit nevében gyakorolnak.

Karol Wojtyła minden erejével arra törekedett – immár törékenyen és a betegségtől elemésztve – hogy kizárja ennek az abszurd eszmének, ennek az abszurd indoklásnak a teológiai alapját. 2002-ben Assisibe összehívott egy újabb vallásközi összejövetelt, minden maradék erejével azt kiáltotta, hogy soha nem lehet és nem szabad indokolni a gyűlöletet és az erőszakot Isten nevét használva, sőt káromolva. Ez a pápa, aki élvonalban állt a terrorizmus elleni fegyvertelen küzdelemben, nagy bátorsággal kiáltott nemet a háborúra, amikor 2003 első hónapjaiban egy angol-amerikai szövetség elhatározta, hogy háborút indít Szaddam Husszein Irakja ellen. A világ még bizonytalanabbá vált és a terrorista fenyegetés látszólag igazolt bármilyen háborút, az ún. „megelőző” háborút is. Ma megállapíthatjuk, hogy az idős és beteg pápa kiáltása milyen prófétai volt – folytatta előadásában Pietro Parolin bíboros, vatikáni államtitkár.

Mind a hárman arra tanítottak bennünket, hogy szeressük Istent és szeressük testvéreinket

Parolin bíboros végül megjegyezte, hogy a három nagy pápáról és egyben atyáról festett képe természetesen nem teljes. Mind a hárman arra tanítottak bennünket, hogy szeressük Istent és szeressük testvéreinket, mert nem őszinte az az Istenszeretet, amely nem torkollik a testvérek iránti szeretetbe, különös tekintettel a legkisebbekre és a leggyengébbekre, akiknek arcán felismerjük Urunk arcát. Arra tanítottak bennünket, hogy tekintsünk Istenre és ne saját erőnkben bízzunk. Arra tanítottak, hogy higgyünk a párbeszéd hatékonyságában, a hidak és nem a falak építésében, akkor is, amikor ez szenvedést jelent, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy hiába hintjük el a magvakat, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy szemben úszunk az árral. Arra tanítottak bennünket, hogy soha ne lássunk „ellenséget” a másikban, mert a kereszténynek nincsenek ellenségei. Vagy jobban fogalmazva, csak egy van és ez az ördög. A férfiak és a nők, a többiek, mindenekelőtt testvérek, és mint mi, elmerülnek a mindennapi élet ellentmondásaiban és nehézségeiben, hozzánk hasonlóan keresik az élet értelmét, jelentőségét, egy választ. A keresztény – kegyelemből – a hit bizonyosságában él és soha nem mondhatja, hogy „birtokolja” azt, mert akkor azt kockáztatná, hogy a hitet ideológiává fokozza le. És ez a három nagy pápa tanúságot tett erről a tekintetről, erről az érzésről, annak tudatáról, hogy mindig úton vagyunk, hogy mindig szükség van újból találkozni az Úrral utunk során. 

Parolin bíboros 1978 három pápájáról

 

 

 

06 május 2018, 13:14