Kovács Gergely, Mindszenty bíboros boldoggáavatási viceposztulátora: Élő a tisztelete!
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió stúdiójában Kovács Gergelyt, Mindszenty bíboros boldoggáavatási eljárásának viceposztulátorát, aki október 3–6. között az Életszentség ma című római konferencián vett részt, és éppen a konferenciát záró pápai fogadásról érkezett a stúdióba. Milyen nagy témák hangzottak el a háromnapos konferencián?
Az volt a legnagyobb élmény, hogy ez a konferencia, vagy inkább továbbképzés, valóban a mai életszentségről szólt. A Szenttéavatási Kongregáció – új nevén dikasztérium – korábban is rendezett hasonló alkalmakat, de mostantól szeretnék ezeket még rendszeresebbé tenni és továbbképzésként megvalósítani. Erre a mostani alkalomra kifejezetten meghívták az itt végzett posztulátorokat. Számomra nagyon kedves emlékeket idézett fel már a helyszín is, a Szent Péter térre néző Agostinianum, mert ugyanitt zajlott húsz évvel ezelőtt a posztulátorképző oktatás is.
És a találkozások…
Igen, a találkozások fontosságát emelte ki Marcello Semeraro, a dikasztérium bíboros prefektusa is. Találkoztam két volt évfolyamtárammal: egy kedves nővérrel és egy világi hölggyel, aki a posztulátorképző kurzus elvégzése után a Szenttéavatási Kongregációnál helyezkedett el, a hitvédő hivatalában. A továbbképzési szándék pedig azért fontos, mert személyes tapasztalatom, hogy a szakirodalom tanulmányozása mellett az igazi információkat és inspirációkat itt, az Egyházunk szívében szerezhetjük meg. A mostani továbbképzésen nemcsak a dikasztérium munkatársait, elöljáróit lehetett hallani, hanem a legrangosabb pápai egyetemekről érkezett, legkülönbözőbb tudományágak képviselői tartottak gondolatébresztő előadásokat. Az is nagyon örvendetes volt, hogy minden életállapot megjelent az előadók között: püspöki, papi, világi, női és férfi egyaránt. A tudományágak sokszínűséget tükrözi, hogy a teológia, filozófia, egyháztörténet és egyházjog mellett a szociológia, a kommunikáció, a művészettörténet és kifejezetten a média területéről is jöttek szakértők, Lombardi atya például, vagy az „Avvenire” katolikus napilap igazgatója. Mindez azt szolgálta, hogy a továbbképzés tényleg arról szólhasson, ami a címe: a mai életszentségről és a mai szenttéavatási eljárásokról.
Ez a széles rátekintés az életszentségre, egy mai szükséglet, amely arról szól, hogy összehasonlítsuk egy tegnapi másféle rátekintéssel?
Nem azt mondanám, hogy mással, hanem inkább valami többel. Ennek legalább két olvasata is van. Egyrészt számomra a korábbi képzés elég akadémikus volt és viszonylag kevés idő jutott például a gyakorlati vonatkozásokra, vagy éppen azokra a spirituális tartalmakra, amelyek nagyon fontosak, vagy talán a legfontosabbak a szentté avatások területén. Nagyon örültem, hogy ezen a továbbképzésen majdnem minden második előadó hivatkozott az Egyház mai helyzetére és azokra a lelki szükségletekre, amelyekben a szentté avatás nagyon fontos szerepet játszik. És míg a korábbi képzésen szinte naponta tízszer is hallottuk emlegetni a szenttéavatási eljárások történetének egyik legnagyobb alakja, Prospero Lambertini, vagyis XIV. Benedek pápa nevét és évszázadokkal ezelőtt megírt alapművét – legújabb kiadása 8 kötet, latin és olasz nyelven –, addig most sokkal inkább a mai kihívásokon volt a hangsúly. Például – és ezt a bíboros prefektus is megfogalmazta – a mai dikasztériumnak az is a feladata, hogy a régi szakszavainkat újrafogalmazza a mai kor embere számára. Erre csak egyetlen példa: az „életszentség élő híre” – mi és a hallgatók többsége tudjuk, hogy ez mit jelent, de a szélesebb közönség számára korántsem biztos, hogy érthető a kifejezés, hiszen nem arról van szó, hogy a mai híradásokban szerepel valamilyen információ. Hanem egy sokkal mélyebb, gazdagabb lelki valóságról és egyéni, közösségi tapasztalásról. Nagyon szép volt, ahogy a bíboros prefektus egy kicsit be is avatott minket a munkájuk mindennapi kihívásaiba, melynek során igyekeznek mindig az Egyház ütőerén tartani a kezüket, és szeretnének segítséget nyújtani a Szentatyának és a világegyháznak ebben a mindig nagyon fontos megújulásban. Egy gyakorlati adalék ehhez: ezt a továbbképzést olyan jól megszervezték, hogy minden nap azonnal felkerültek az előadások a honlapra. Tehát örvendetes megújulási szándékkal és színességgel, új megközelítésekkel találkozhattunk. Nagy élmény volt számomra az is, hogy milyen sokféle megközelítés fért meg egymással, ezeket magunkkal vihettük és továbbgondolhattuk, hiszen majdnem háromszázan gyűltünk össze a világ minden részéről, konzultorok, posztulátorok, szintén különböző életállapotúak: világiak, papok és szerzetesek. Nagyon inspiráló volt ez a továbbképzés és különösen felemelő volt a záró program, a mai személyes találkozás Ferenc pápával.
A Szentatya egyik gondolata arról szólt, hogy a szentek a konkrét egyházi közösségből merülnek fel, az Egyház közössége szüli a szenteket. A másik oldalról pedig az Egyház ezeknek a szenteknek próbál megfelelni, akiket tulajdonképpen kihord a méhében?
Igen, de ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes és fontos szempontra hívta fel a figyelmet több előadó is. Október 11-én ünnepeljük a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 60. évfordulóját. Több előadásban is azt éreztem, hogy a zsinati tanítás – II. János Pál pápa megfogalmazásában: „prófécia” – csodálatosan átmegy az életszentséggel kapcsolatos tudományos és főleg gyakorlati megközelítéseken keresztül a Szenttéavatási Dikasztérium mindennapi munkájába is. Arról van szó, hogy az életszentség nem egy különleges mutatvány, nem egy teljesítménytúra, hanem egy nagyon hétköznapi, élő és eleven meghívás mindannyiunk számára, ahogy ezt a II. Vatikáni Zsinat évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta.
Egy közös hivatás...
És egy közös hivatás, igen. És nagyon fontos benne, hogy egyrészt az emberségünk, másrészt az istenkapcsolatunk mélyebb megélésére hív. És ennek a legapróbb megnyilvánulásaira is, ami a szeretet. Nagyon szép az is, hogy a szentek bizonyos szempontból az Egyház látványos, magával ragadó, „kirakatba tehető” arcát képviselik, de legalább ennyire fontos a „névtelen életszentség”, amelyből egyre többet merít most már nemcsak a szenttéavatás „elmélete”, hanem a gyakorlata is. Egyre több olyan szentet avat az Egyház, akik akár egy kolostori portaszolgálatban, akár egy családi fészekben, családi szentélyben, mintegy elrejtve valósították meg az életszentségüket.
Tehát nem egészen rendkívüli emberekről van szó… Vagyis inkább olyanokról, akik a hétköznapi helytállásban rendkívüliek.
Igen, és nagyon örülök, hogy ezt a kifejezést használod: mert nem a rendkívüliség az életszentség fő jellegzetessége, hanem az az emberség és istenkapcsolat, az az öröm és az a hűség, és az a szeretetgyakorlás, ami lélekben gazdaggá teszi az egyént és a közösségünket egyaránt. A bíboros prefektus arra is felhívta a figyelmünket, hogy azért fontos a dikasztérium munkája, mert sok olyan névtelen szentünk van, akiknek ez a kegyelmi hatása éppen a szenttéavatási eljárásnak köszönhetően válik széles körben ismertté. Erre egy újabb példa Boldog Carlo Acutis, de régebbi korokból is találunk hasonlót, például Lisieux-i Szent Terézt. Az ő lelkisége a szenttéavatási eljárás során részletesen megvizsgált, majd közzétett naplóin keresztül hatotta át az egész Egyházat.
Olaszországot járva művészettörténeti felfedezőútjaimon egy nagyon erős tapasztalás, hogy nagyon sok olasz templomban Trieszttől Palermóig a bejáratnál ott találjuk két kedves mai szent ábrázolását: Pio atya és II. János Pál pápa – sokszor Teréz anya is – köszöntik a betérőket. Vannak egészen nagy súlyú példák, akikkel a mai ember itt, Olaszországban azonosul és akkor a helyére kerül – ilyen azonosító figura egyik is, másik is, harmadik is. És most Mindszenty bíboros úrra gondolok. Nagyon várjuk, hogy ő is ott legyen a szentségben bennünket azonosító nagy példaképek között. Hogyan áll az ő életszentségének az ügye ma – visszhangozva a konferencia címét?
Két vonatkozása is van ennek: egyik a boldoggáavatási eljárás, a másik a hétköznapi életünk, amelyben, Istennek hála, jelen van. Az eljárást illetően nagy öröm és nagy hálaadás van bennem amiatt, hogy ma átadhattam a Szentatyának azt a könyvet, amelyben kiadtuk a bíboros életszentségét elismerő pápai dekrétumot, hozzátársítva fontos pápai megnyilatkozásokat latin, olasz, angol és magyar nyelven, valamint olyan képeket, amelyek az Egyház legfelsőbb hivatalos tiszteletének bizonyságai. Például az a fotó, amely azt a pillanatot örökíti meg, amikor három évvel ezelőtt első alkalommal fejeztük ki köszönetünket a Szentatyának egy márványkőbe foglalt ruhaereklye átadásával, amit ő megcsókolt és azt mondta: Mindszenty bíboros nemcsak hitvalló volt, hanem valódi vértanú. Nagyon fontos a bíboros boldoggáavatási eljárása szempontjából, hogy az Egyház kinyilvánította az ő életszentségéről, hősies erénygyakorlásának megvalósulásáról szóló pozitív döntést és vizsgálati eredményt. Ez egy befejezett tény, amiért három éve hálát adunk. Most pedig imádkozunk Mindszenty bíboros közbenjárását kérve, hiszen a boldoggá avatásához egy csodára van szükség. Ezt azért mondom kijelentő módban és nem úgy, hogy „lenne szükség”, mert, Istennek hála, nagyon sok az imameghallgatás. Ezek között nagyon érdekes esetek vannak, például az utóbbi időben egyre több gyermekszületéssel kapcsolatos eset. Persze ezekből ki kell emelkednie annak az egynek, amely kiállja a komolyabb vizsgálatok próbáját is és bebizonyosodhat róla, hogy felülmúlja a fizikai-biológiai törvényszerűségeket, a tudomány minden jelenlegi ismeretét és tudását. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy Mindszenty bíboros tisztelete élő, és széleskörű gyakorlat, hogy imádságainkban sokan az ő égi közbenjárását kérjük. Alig egy hónapja volt a városmajor–máriaremetei gyalogos Mindszenty-zarándoklat, ahol a hűvös idő ellenére közel ötezren gyűltünk össze – fiatalok és családok is. Egy apró csoda volt látni az időtérképen, hogy körülöttünk mindenhol esett az eső, egy kis világos folt jelezte csak a zarándoklat helyét, és egészen a rendezvény végéig egyetlen csepp eső sem esett. Szép égi jel volt ez is számunkra. Mi, a Mindszenty Alapítvány azért is hálát adunk, hogy Erdő Péter bíboros jóváhagyásával kiadhattuk az első hivatalos Mindszenty-kilencedet. Hivatalos szenttéavatási imádság eddig is volt – hosszabb és rövidebb változatban – de a kilenced azért fontos, mert ebben még intenzívebben és mélyebben, Mindszenty bíboros életút-állomásait és lelkiségét szemlélve kérhetjük a Jóistent, hogy adja meg nekünk azt a csodát, melynek köszönhetően megvalósulhat az ő sokunk által kért és remélt boldoggá avatása.
Kedves Gergő, hálásan köszönöm mindazt, amit viceposztulátorként teszel Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért nemcsak az akták rendezésével és az ügyintézéssel, hanem ahogy ebből a beszélgetésből is kitűnt, a szíved tágasságával. Adjon az Úristen neked sok erőt és türelmet is hozzá, hogy amikor eljön ennek az ideje, megjutalmazzon téged és a te munkádon keresztül nemcsak minket, a magyar Egyházat, hanem az egész Katolikus Egyházat, sőt, azt is mondanám, hogy minden jó szándékú embert.
A riportot lejegyezte Dr. Nagy Brigitta, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány irodavezetője, akinek ezúttal is hálás köszönet mondunk.
