Az utolsó pillanat bősége szüretkor a vatikáni dűlőben – P. Vértesaljai László jegyzete
Az utolsó pillanatban érkeztem öt tőkés vatikáni szőlőskertembe, mert már éppen elkezdték a szüretet…, az Ég madarai!
Éjfélkor bújtam ágyba hétfő este a Balatontól Rómáig tartó hosszú, Bologna környékén 41 fokon izzó utazás után. Másnap már hajnalban kisiettem a kertünkbe, ám ott nem láttam egy szem szőlőt sem. Szomorúságot éreztem, fájt, úgy éreztem, cserbenhagytak. Pedig június végén, hazaindulás előtt megszámoltam és a három saszla, meg a két zöldszilváni tőkén összesen 131 kiadós fürtöt számoltam meg. Végre termőre fordultak és úgy láttam, meghálálták a törődést, a durva betonplacc feltörését, a gondosan mélyre ültetést, a január végi metszést, a kötözést, a locsolást, és ami a fő, a lelkes bíztatást. Mert hiszen jó szemmel neveltem őket, szárnyas szókkal beszéltem hozzájuk és a tavalyi ígéretes eredmény után reménykeltően bíztatgattam őket. Öt éve ültettem, miután véletlen akadtam rájuk egy Tihany melletti kertészetben. Virágot vettem a fövenyesi Páduai Szent Antal kápolnánkba, amikor megakadt a szemem a kicsi, formás tőkéken…
Pedig római tanulmányaimból tudtam, hogy bizony „savanyú a vatikáni szőlő”. Az apostolok korában élt római szatirikus költő, Martialis írja: „Ha a Vaticanus borát iszod, mérget iszol! Ha szereted az ecetet, akkor menj és igyál vaticanusi bort!”
Ennek ellenére, pontosan az egykori „Ager Vaticanuson” fekvő rendházunk kertjében, márványoszlopos egykori császári pergola alatt ültettem szőlőt, támfalként „opus reticolatum” római hasábtéglafal szolgált. Ebben a történelmi archeológia környezetben nőttek fel a csemeték, szobám ablakából mindössze pár karnyújtásnyira. Minthogy nyitott ablak mellett alszom, álmaink is összekapcsolnak. Éjfél után nem ritkán csendben megindulunk hazafelé, angyalszárny-suhogással repülünk el az alvó Urbs felett, majd a Soracte hegye fölött egyre csak észak, észak-keletnek tartunk, át a kék Adrián, át a karsztos dalmát hegyeken, s a somogyi dombok után meglassúdva Tihanytól balra, Szent Antaltelepen surranva szállást veszünk. Én a házunk teraszon maradok, ők öten az ottani kiskert helybéli három testvére mellé simulnak. Ők is nyolcan vannak, mint mi a családunkban, mi is összetartunk, bárhová is sodorjon az élet. Igen a gyökerek, a gyökerek emlékeznek és gyengéd ösztökéjükre mi is úgy indulunk haza, mint a „csíksomlyói vándorfecskék”.
A valóság azonban sokszor szebb, néha sokkal szebb, mint ahogy látszik. A dús levelek ugyanis elrejtették a fürtök egy részét, így azok rejtve maradtak az ég madarai előtt. Fedezékben nőttek fel, ahogy Jézus is szól Atyja szőlőskertjéről: „Volt egy gazda, aki szőlőt telepített. Bekerítette sövénnyel, belül pedig sajtót ásott és őrtornyot épített. Aztán bérbe adta a szőlőműveseknek, és elment idegenbe” (Mt 21,33). Az én „kerítésem és őrtornyom” csak az óvó tekintetem volt, bár igaz, én is messzire, mégpedig hazautaztam. Antaltelepi szabadságos őrtállásom idején azonban nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna arra az öt talpalatnyi saszlás magyar földre.
Bebújtam hát most a levelek mögé, a tőkék és a fal közé. Mesteri kezek rendezték az álcázást és bentről csodálatos látvány fogadott. Aranysárga fürtök himbálóztak a langy szellőben és nekem, a gazdájuknak kínálták magukat. Metszőollót hoztam és egy öblös tálcát. Vigyázva minden egyes szemre, szüreteltem, dalos jókedvemben. Amit felcsipegettek az Ég madarai, váljék egészségükre, tűnődtem és egyáltalán nem gondoltam a gonddal: Pedig mennyi lenne, ha mind meglenne?! „Atyátok tudta nélkül egy szőlőszem sem vész el” - tó’dom ki a Gondviselés hajszál-pontos verebes történetét (vö Mt 11,29).
Izgalmamban el is felejtettem megkóstolni, csak amikor már tele lett az öblös tál, próbálkoztam, egy szép szemmel. Pontosan olyan volt, mint ahogy a szájam íze megőrizte Mária utcai saszlás csemegézéseink emlékét. Ezt el kell mondanom, mert föltör bennem az emlékezés búvópatakja: Vagy tizenöt éve, amikor még Hevenesi János bácsi és Róna Gábor atya rendtársaim házi elöljárója, afféle istápja voltam, s augusztus-szeptemberben rendre lejártam a Krúdy-Horánszky utcák sarkán álló zöldségeshez, ahol Rózsika néni – ahogy meglátott – máris csomagolta sárga stanicliba a mézédes, aprószemű saszlafürtöket. Vacsorakor jezsuita családi életem legszebb pillanatai voltak azok az étkezések, amikor nem kértünk mást, csak pár fürt szőlőt, s hozzá lágy kenyeret. Csendben ettünk, de egyre gondoltunk, a Teremtés nagyszerűségére, a Gondviselő Isten jóságára. Csak János bácsi „beszélt”, amiként élete utolsó éveiben, az idős szeretett tanítvány leegyszerűsödött hitvallásával: Édes Istenem, édes Jézusom…!
Itt folytatom én is: Édes Uram, hálát adok neked, mindenért! Amit értünk és azért is, amit még nem értünk, mert nem látjuk, mint rejtőznek a levelek sűrejében drága ajándékaid. Köszönöm a nyári szabadságot, a napfelkeltés hajnali úszásokat a zöldselymű Balatonban, a reggeli nyolcas szentmiséket Antaltelep kápolnájában, amint csengettyűszóra Eléd térdelünk hűséges kis Luca ministráns-lánykáddal együtt. Köszönöm a Családomat, Édesanyámat, köszönöm János családos állandó diakónus testvéremet, akit – szolgálat-teljesítés közben tíz éve Magadhoz hívtál, köszönöm meggyógyult József öcsémet, és köszönöm lendületes és egységes magyar jezsuita rendtartományunkat. Köszönök mindent! Mert Te vagy a világ Ura és szőlőskertünk bőkezű Gazdája is. Legyen áldott hát a Te Szent Neved, Uram, ámen!
P. Vértesaljai László SJ jegyzete
