Cantalamessa atya nagyböjti beszéde a lábmosásról: a szeretet kifejeződése a szolgálat
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Kérdéssel kezdte beszédét a szónok: János evangéliuma miért nem szól az Eucharisztia alapításáról és miért beszél a lábmosásról? Válaszként János szándékára utalt, aki a Húsvét és az Eucharisztia összefüggésében az eseményre és nem a szentségre, a jelentésre és nem a jelre fordítja a figyelmét. János számára ugyanis a Húsvét nem annyira az Utolsó Vacsora termében a rítus alapításával kezdődik, hanem a kereszten betöltött ténnyel, amire emlékeznünk kell. Ezért is hangsúlyozza a szeretett tanítvány a megfeszítés jelenetében az ószövetségi utalást, „csontot ne törjetek benne” (Kiv 12,46), mert ez a kivonulás húsvéti bárányára vonatkozik: Krisztus keresztjén valósul meg a Húsvét.
A lábmosás jelentése
Ferenc pápa a Római Kúriát szabályozó Praedicate Evangelium apostoli konstitúciója bevezetőjében a lábmosást a kúria által végzett szolgálat „ikonjának” nevezi és ezzel segít annak a megértésében, hogyan lehet az életből Eucharisztiát csinálni: vagyis az életben követni azt, amit az oltáron ünneplünk. De mit is jelent Jézus szava: „Példát adtam nektek” – kérdezte a kapucinus atya. Maga Jézus válaszol: „Ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,44-45). Lukácsnál így olvassuk: „Ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék” Lk 22,27). Furcsa módon az utolsó vacsora légkörében a tanítványok közt versengés támadt és valószínűleg erre válaszol Jézus a lábmosás példájával – vélte a szónok. Miközben ők még vitatkoznak, Mesterük csöndben felkel, kötényt köt és mosni kezdi tanítványai lábát. Ebben akarta ugyanis összefoglalni egész élete értelmét, még ha ezt akkor nem is tudták helyesen érteni: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted” (Jn 13,7). Ez az gesztus azt mutatja, hogy Jézus egész élete, kezdettől fogva, egy „lábmosás-szolgálat” volt, mindenki felé. Élete – a kenyérhez hasonlóan – szolgálatban „megtört” élet és rendelkezése „Tegyétek azt, amit én tettem” valójában a „diakónia alapítása”, amivel a szolgálatot alaptörvény szintjére emeli, életstílussá és modellé teszi az egyház mindenféle kapcsolatában. Mintha itt is azt mondaná, mint az Eucharisztia alapításakor: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”.
A szolgálat önmagában nem erény, de erényekből, főként a szeretet erényéből fakad
Cantalamessa atya nagyböjti beszéde második gondolatában a szolgálat lelkületéről szólt. A diakónia, a szolgálat önmagában véve nem erény, a Szentírás soha nem beszél róla ebben az értelemben, hiszen önmagában semleges jellegű: életállapotot jelöl, másokkal való munka-kapcsolatot, másoktól való függőséget. Noha ma mindenki szolgálatról beszél, mégis nyilvánvaló, hogy az Evangélium egészen másfajta értelemben használja, mert minden a szolgálat motivációjától, annak belső magatartásától függ. A lábmosás történetének bevezetőjében olvassuk: „Mivel Jézus szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette” (Jn 13,1). A szolgálat önmagában nem erény, de erényekből, főként a szeretet erényéből fakad, mint az agapé egyfajta kifejeződése: részvétel az Atya művében, annak követése. Éppen ezért az evangéliumi szolgálat szemben áll az evilág szolgálatával, ahol az alsóbb, a rászoruló szolgál, akinek nincs mije. Az evangéliumi szolga ellenben birtokol, neki van, és magasabb helyen áll, ahogy Jézus mondja: „Akinek sok adatott, attól sokat kérnek” és „Az elöljáró pedig legyen olyan, mintha szolga volna”. Ő úgy végzi ezt a lábmosást „mint Mester és Úr”. A jézusi szolgálat érdekmentes, ingyenes. A Mester parancsba is adja: „Nektek is mosnotok kell egymás lábát és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Ő megalázta magát, hogy onnét felkelve szolgáljon. Letérdelve leszáll Péter apostol lába szintjére és onnét emelkedik föl a mosdótállal. A Teremtő a teremtény lábánál! Az alázat valóban az Isten követés királyi útja – zárta utolsó nagyböjti beszédének első felét Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.
