Spanyol püspökök ad limina látogatása: a Szentatyával testvéri dialógusban állunk

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A spanyol püspökök decemberben kezdték meg „ad limina apostolorum” látogatásukat, egymást váltva négy különböző csoportban a járvány miatt. A Tarragona, Barcelona és Valencia egyháztartományok püspökeiből álló második csoport január 14-én, múlt pénteken a Ferenc pápánál tett audienciával zárta ad limina látogatását. 2010-es adatok szerint a 46 millió lakosú Spanyolországban 42 millió lélek katolikus, bár az utóbbi tíz évben egyre többen vallják magukat vallás nélkülinek. A spanyol katolikus egyház 71 egyházmegyéből áll, mely 14 metropolia tartományra oszlik. A 22 900 plébániát 16.689 egyházmegyés és közel tízezer szerzetes pap vezeti, a szerzetes nővérek száma 50.337 volt 2010-ben.

Ez a mostani ad limina látogatásuk minden szempontból a járvány hatása alatt áll és ennek a jele, hogy a püspököket csoportokba kellett osztani. Hogyan készültek erre a látogatásra és hogyan élik meg ezt a különlegességet?

Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a rendszeres közgyűléseink nyomán mindannyian jól ismerjük egymást. Ezekben a pillanatokban spontán módon kerülnek felszínre az aggodalmak, mi pedig segítjük egymást megfontolásainkban. Ezúttal az ülésünket  egy másik személlyel, a Pápával együtt tartjuk egy nagyon családias légkörben, amelyben úgy tűnik, eggyel többen vagyunk a csoportban. A pénteki kihallgatás így látszólag egyike volt a rendszeres találkozóinknak. Nem azért jöttünk, hogy jelentést tegyünk egy törvényszéknek vagy egy doktori fokozatot elbíráló testületnek. Nem, ez egy testvérek közötti megfontolás volt, ahogy azt magunk között tesszük a püspöki konferenciáinkon vagy az egyháztartományi összejöveteleinken.

Melyek azok a kérdések, amelyek jelenleg leginkább foglalkoztatják a spanyol püspöki konferenciát és amelyekkel konkrétan foglalkozni is kívánnak az ad limina látogatás után?

Nagy aggodalommal tölt el minket az evangelizáció kérdése Európában és nálunk Spanyolországban, tekintettel arra, hogy ezen a földrészen a szekularizáció nagyon nyilvánvaló. Ezzel együtt jár a család témája is, amely gyakran előkerült a különféle dikasztériumokban tett találkozásaink során, olyan problémákkal, mint a válságban levő családok, vagy az új „családmodellek”. Ez nagy aggodalomra ad okot. Aztán vannak konkrétabb dolgok is, mint például az idős szerzetesek gondozása, lelki kísérése. A legáltalánosabb kérdés azonban lelkipásztori jellegű, vagyis miként tudunk evangelizációt folytatni a mai társadalomban, a világjárvány mostani körülményei közepette.

Mit emelne ki a Szentatyával való találkozásból?

A legnagyobb benyomást az tette rám a vele való találkozásunk során, hogy úgy beszélt velünk, mint egy testvér a másik testvérrel. Mindenki akkor szólhatott, amikor akart. Ez egy családi jellegű párbeszéd volt, ahogy egy apa beszél a testvéreivel és a gyerekeivel. Nem helyezte magát tekintélyi helyzetbe, szabályokkal, teológiával, szentbeszéddel. Két dolgot érzékelek a pápával kapcsolatban: az egyik a hit nagyon mély látásmódja, ami engem nagyon bátorít, a másik pedig a remény, amit soha nem veszít el. Igen, vannak kidőlő száraz fák, de vannak zöld rügyek is, amelyek kihajtanak. A pápa képes arra, hogy a gesztusaival közvetítse ezt a reményt. Aztán ott van a jó humora, amit mindig megőriz. Ez arra hív engem, hogy kövessem a példáját és legyek a remény embere, amit persze tovább kell adnom.

Hogyan alakultak a dikasztériumokban tett látogatások?

Az a fontos, hogy tudjunk párbeszédet folytatni és elmondani azt, amit gondolunk. Ami a legjobban megfog, ahogy a dikasztériumokban meghallgatnak és szolgálnak minket, tehát nem a kioktatás és a korrekció révén. Miután meghallgatnak bennünket, megvilágítják számunkra az utat, mert nekik globális rálátásuk van a világegyházra. Ilyen értelemben a Vatikán egy obszervatórium egy megfigyelőállomás, mely a világegyház összes helyét ismeri és megvilágítja. Mi a magunk részéről megosztjuk velük a szempontjainkat és megnézzük, hogy ez a „gyógyszer” vagy megoldás segíthet-e rajtunk. Mint a szülők, akik a sötéttől félő kisgyermekünknek mondják: Ne aggódj, felkapcsoljuk a villanyt, hogy lásd, nincs itt semmi félelmetes dolog! A szülő az, aki azért tud világítani, mert több a tapasztalata.

Milyen célokat tűz ki maga elé a spanyol püspöki konferencia az ad limina látogatást követően?

Később látjuk majd meg egymás között, hogy mit ismertünk fel és mit kell megjavítanunk... De azt kell mondanom, hogy a csoportomban tapasztaltak alapján nem kaptam figyelmeztetést arra, hogy változtassunk. A probléma, ami talán a leginkább aggasztó, az a kiskorúak bántalmazása. Most itt azt mondták nekünk, hogy folytassuk a már elkezdett utat. Spanyolországban egyrészt minden egyházmegyében vannak bíróságok, másrészt pedig működik az áldozatok gondozása. Ez két külön dolog. Bemutattuk az eljárásmódunkat és jól fogadták azokat. Inkább megvilágosodásban volt részünk, nem pedig helyreigazításokban.

Benne járunk az októberben elkezdődött szinodális útban, hogyan értékeli a spanyolországi egyházmegyékben végzett munkát?

A spanyol püspöki konferencia elnökeként azt tapasztalom, hogy az összes egyházmegye nagy lelkesedéssel és kreativitással fogott neki az útnak és vállalta a szükséges anyagok előkészítését. Van némi ellenállás is, vannak, akik panaszkodnak, hogy ez „többletmunkával” jár, de ez természetes. A lényeg az, hogy egy olyan útra léptünk, amely a közösség és a mindenki között folytatott párbeszéd útja és igyekszünk meghallgatni egymást közösen. Tehát meghallgatás helyi, országos és nemzetközi szinten, mert mi katolikus egyház vagyunk. Előfordulhat, hogy a szűkebb világ aggodalmai és tervei nem esnek egybe a világ másik felén tapasztaltakkal, de akkor is meg kell hallgatnunk egymást. Nagyon fontos meghallgatni másokat, azt, amit Isten akar tőlem és tőlünk, mint Egyháztól. Ezt az imádság légkörében kell megtenni és számomra nagyon világosan kitűnik a szinódus irányvonalából: minden javaslatnak az imádság, a tiszteletteljes meghallgatás és a megkülönböztetés légkörében kell megtörténnie.