Cantalamessa atya első adventi beszéde: törékeny cserépedényben a legnagyobb titok
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
„Mintha nem lenne Krisztus” – idézte fel a szónok a múlt nagyböjti témáját, melyben a keresztény ember életét érintő legnagyobb veszélyt éppen ebben látta: „Úgy élni, mintha nem lenne Krisztus”. Mostani adventi beszédéhez ez a kihívást hosszabbította meg: „Úgy élni, mintha az egyház nem lenne más, mint ez, vagyis botrányok, ellentmondások, személyes konfliktusok, pletykálkodások, talán némi jótékonykodással szociális téren. Röviden szólva: Az egyház emberek dolga, mint minden egyéb a történelemben”.
Ezzel szemben most az egyház és a keresztény élet benső ragyogására szeretnék rávilágítani – szögezte le a kapucinus atya. Az újságírás ezt nem teszi, pedig egyénként nagyon üdvös lenne, ha csinálná, de igazi baj mégiscsak akkor lenne, ha maguk az egyház emberei, az evangélium szolgái tévesztenék szem elől az egyházat eltöltő misztériumot és belenyugodnának abba, hogy az egyház – a futballból vett hasonlattal élve – „mindig idegenben játszik, visszavágó mérkőzésen és örökké védekezik”.
Végzetes balgaság lenne megfeledkezni arról, hogy benne van a kincs!!!
„Cserépedényben hordozzuk a kincsünket” (2 Kor 4,7) – tanít az apostol Isten dicsőségének Jézus Krisztus arcán felragyogó ismeretéről. Igaz, törékeny ez a cserépedény, de végzetes balgaság lenne megfeledkezni arról, hogy benne van a kincs!!! Maga az apostol siet a segítségünkre, hogy ezt a kijelentést szándéka szerint is pozitív módon értelmezzük: „Ez a kincsünk cserépedényben van azért, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk” (2 Kor 4,7). A gótikus székesegyházak katedrálüvegjeinek példája segít a cserépedény titkának a megértésében. Az ugyanis kívülről nézve – a templomon, az egyházon kívül – nem egyéb, mint sötét üvegdarabok együttese, ólomba foglalva. Ha viszont belépek a templomba és ellenfényben tekintek rá, a sötét üveg színes ragyogással felizzik és az alakok, jelenetek megelevenednek. Nézzünk most az Egyházra belülről, a szó legteljesebb értelmében, annak a misztériumnak a fényében, amit egyébként önmagában hordoz! – kérte a szónok.
A hosszú és értékes bevezető után a kapucinus bíboros megadta elmélkedése témáját, a „fogadott fiúságot”: „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is” (Gal 4,4-7).
A páli szintézisnek a gyümölcse az istengyermekség
Pál tanítása a fogadott fiúságról valójában az egész keresztény misztérium szintézise, foglalata. Benne rejlik a Szentháromság, vagyis az Atyaisten, az ő Fia és a Szentlélek. Benne rejlik a megtestesülés titka: „Isten elküldte Fiát”, nem elvontan és általában, hanem az „idők teljességében”. Még a Szűzanya alakja sem hiányzik, aki finoman és diszkréten jelenik meg, mint asszony, akitől a Fiú megszületik. A szintézisnek a gyümölcse az istengyermekség, férfiak és nők közössége, akik az örökbefogadás révén Isten gyermekeivé és a Szentlélek templomává lesznek.
Izrael népének és Jézusnak Atya-élménye
Beszéde következő részében a Pápai Ház szónoka az örökbefogadás kiindulópontjára, Isten atyaságára tekintett és annak Krisztus hozta újdonságára mutatott rá. Jézus igehirdetésének valójában ez a közepe. Istenről úgy beszél, mint aki az ő Atyja. De miben is áll e kijelentés sajátossága az Ószövetség Istenének atyai vonásával szemben? Jézus az ő atyjáról nem úgy beszél, mint aki Izrael népének az atyja. Jézus nem ennek a közös atyaságnak a kollektív tagja, mint ahogy azt róla tévesen állította – főként a 19. – 20. század fordulójának liberális teológiája. Jézus Atya-élményének újdonsága nem az, hogy belép a népe közös atyaság-tapasztalatába, hanem pontosan fordítva: saját, személyes és egyetlen Atya-élményét adja nekünk. Amikor az apostolait imádkozni tanítja, így szól: „Miatyánk, aki a mennyekben vagy”. Ez a megszólítás egyszerre jelzi a Magasságbelit, a transzcendens, hatalmas Istent, de jelzi az Isten apai arcát is, mely az „Abba Atya” szó megvallására indít a Lélekben. Jézus Miatyánk imádságának a vonalában fogalmazta meg később az Egyház a maga hitvallását: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában”. Ugyanaz a logika: Az Isten Mindenható, de Atya! Nekünk pedig éppen erre van szükségünk, atyailag fölénk hajló Istenre, aki nagy erejével védelmez és óv minket. Jézus öntudatában az Atya-kép nem költői, nem metaforikus és még csak nem is morális, aki úgy tesz, mint egy atya. Hálaadása a tanítványok misszióból visszatértekor ezt világosan jelzi a Máté evangélium 11 fejezetében: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja. Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,25-30).
A húsvéti többlet
Cantalamessa atya megjegyezte, hogy Jézus Húsvétja előtt még nem jelenik meg beszédeiben gyermekségtudatának teljes újdonsága, jóllehet egzisztenciális síkon teljes mélységében jelen van. Hiányzik ugyanis még szenvedése, halála és feltámadása húsvéti titka. Ennek lesz avatott megfogalmazója Pál apostol. A Krisztus Húsvétja által szerzett megváltás kegyelmét alkalmazza a keresztség eseményére és ebben a misztériumban ragadja meg, hogy az újjászületés által nem vagyunk már többé Isten gyermekei pusztán morális értelemben, hanem valóságosan, ontológiailag, tehát a létezés valóságában, ahogy az Apostol írja a római levél 8. fejezetében: a keresztség által „Isten gyermekeivé” lettünk, Krisztus pedig „elsőszülött a sok testvér között”.
Isten, amikor örökbe fogad bennünket, legbenső életének a részesévé tesz
Pál apostol ennek a titoknak a kifejtésére alkalmazza az adoptio, az örökbefogadás kulcskifejezését, ami pusztán emberi viszonylatban egy jogi aktus. Az örökbefogadott új családnevet kap, új állampolgárságot, új lakcímet. A páli tanítás jegyében az örökbefogadás nem pusztán névadás, hanem lényegét tekintve Isten, amikor örökbe fogad bennünket, legbenső életének a részesévé tesz, s ennek jele, hogy nekünk adja a Szentlelkét. János evangélista, a szeretett tanítvány, ezen a ponton még Pálnál is merészebben fogalmaz, noha nem is szól örökbefogadásról, hanem igazi és valóságos születésről, mint az evangéliuma Prológusában olvassuk: „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, nem vérből, hanem Istentől születtek” (Jn 1,13). Vagy ahogy Jézus tanítja Nikodémusnak, hogy „újjá kell születni odaföntről” (Jn 3,6).
A Pápai Ház szónoka beszéde záró részében ennek a fölséges titoknak a fölfedezésére buzdított: a hit által jussunk el a titok, az új valóság okozta mély ámulatig. Örömteli meglepődéssel fedezzük fel, hogy mivé lettünk Isten kegyelme által. Szent II. János Pál pápának az utolsó apostoli levele a szentmise misztériuma kapcsán „eucharisztikus csodálatról”, meglepődésről beszél. A kapucinus páter példaként említette Cortonai Szent Margit alakját, aki élete egy nehéz szakaszában egyre fájdalmasabban élte újra korábbi életének a vétkeit, mígnem mélységes vergődésében meghallotta az Isten hangját, aki így szólt hozzá: „Figlia mia! Leányom!” Életében ekkor érti meg először saját állapotát, mint aki Istennek kedves lánya. János apostol levelében ezt így fogalmazza: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk”. Prédikációja befejező részében Cantalamessa atya azt ajánlotta, hogy oldjuk fel a keresztségünket a sokszor megkötözött állapotából, hogy az Isten ajándékaként valóban élővé váljon és örömünkre szolgáljon.
