Cantalamessa atya: A testben Máriától született Jézus szülessen meg lelkileg is mindenkiben
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
„Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4) – hallottuk a Galata levél tanítását és most ennek a két szónak a jelentését és a jelentőségét szeretném kifejteni ebben az elmélkedésben, immár a küszöbön álló Karácsony főünnepével kapcsolatban is – kezdte beszédét a Pápai Ház szónoka.
Az asszony, Mária horgonyozta le örökre Isten Fiát az emberiséghez és a történelemhez
A Szentírásban az „asszonytól született” kifejezés a gyengeség és halandóság állapotát felmutató emberi mivoltunkra utal. Próbáljuk csak meg eltávolítani ezt a két szót a szövegből, hogy azok hiányában felismerjük fontosságukat! Mi lenne Krisztus e vonatkozás nélkül? Egy mennyei, testetlen jelenés! Gábriel angyalt is úgy „küldte” az Isten, de csak azért, hogy visszatérjen a mennybe, ahonnét alászállott. Az asszony, Mária az, aki örökre „lehorgonyozta” köztünk Isten Fiát az emberiséghez és a történelemhez - állapította meg a kapucinus szónok, majd a bibliai kifejezés mélységes patrisztikai értelmezését adta.
Mária az egyetlen személy, aki ugyanazokkal a szavakkal szólíthatja meg Jézust, mint a Mennyei Atya
Így olvasták Pál apostol szavait az egyházatyák, akiknek küzdeniük kellett a gnosztikus és doketista eretnekség ellen. Joggal hangsúlyozzák azt a párhuzamot, amely az „Asszonytól született” kifejezés és a Rómaiakhoz írt levél első fejezetének szentpáli szavai közt van: „Ő test szerint Dávid nemzetségéből született” (Róm 1,3). Antióchiai Szent Ignác hallatlan merészséggel mondja, hogy Jézus „Máriától és Istentől született”, amiként bárkiről mondjuk, hogy ő „ennek és ennek a fia”. Valójában az egész világegyetemben Mária az egyetlen személy, aki ugyanazokkal a szavakkal szólíthatja meg Jézust, mint a Mennyei Atya: „Te vagy az én fiam, én szültelek téged”.
„Asszonytól és a törvény alatt született”, ami valódi emberségét bizonyítja
A téma további pontosítására Cantalamessa atya Tertullianus karthágói egyházatyára hivatkozik a harmadik század elejéről: „Az apostol nem azt mondja, hogy „factum per mulierem”, hanem „factum ex muliere”, vagyis „asszonytól” született, nem pedig „asszony által”. Ennek az az oka, hogy időközben a doketista eretnekség – mely Krisztusnak csak „látszat” testet tulajdonított – időközben tovább fejlődött és immár kevésbé radikális formában mutatkozott meg. Állította ugyan, hogy Jézusnak volt teste, de égi eredetű, nem pedig földi eredetű, amely mint egy csatornán haladt volna keresztül Márián, aki így nem is lenne neki anyja. Nagy Szent Leó pápa az ötödik század közepén az „asszonytól született” szentpáli kifejezést a krisztológiai dogma középpontjába helyezi, és a Flavianushoz írt híres Tomus-ában azt mondja, hogy Krisztus „ember lett, mert „asszonytól született és a törvény alatt született”..., ezáltal a testben való születése világos bizonyítéka emberi mivoltának”.
A Mária – asszony gondolat az egész Szentírást átöleli elejétől a végéig
Az „asszonytól született” páli kifejezés kapcsán is látható a hatodik század végén a Nagy Szent Gergely pápa által megfogalmazott nagy egzegetikai elv megvalósulása, vagyis, hogy „a Szentírás olyan mértékben növekszik, ahogy azt olvassák”. Már lyoni Szent Iréneusz is így olvasta a második század végén a Galata levél sokszor idézett „asszonytól született” sorát, a Teremtés könyve (Ter 3,15) tükrében: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között”. Mária úgy jelenik meg, mint az asszony, aki magában foglalja Évát, minden emberi élőlény anyját! Tehát nem egy perem-jelenségről van szó, amely miután színre lép, eltűnik a semmiben. Cantalamessa atya szerint ez egy olyan bibliai hagyomány végpontja, mely az egész Szentírást átöleli elejétől a végéig. A „Sion lánya” asszonyával kezdődik, aki Izrael egész népének megszemélyesítője, és a Jelenések könyvének (Jel 12,1) „Napba öltözött asszonyával, lába alatt a holddal” végződik, aki az Egyházat képviseli.
A szimbolikus „asszony” az Egyház, és a valóságos „asszony” Szűz Mária, összetartoznak
Jézus a kánai menyegzőn az „asszony” kifejezéssel szólítja meg az anyját nyilvános működése kezdetén, miként annak a végén is a Golgotán a kereszt alatt: „Asszony, íme a te fiad”. Lehetetlen nem észrevenni János evangélista gondolatában a két „asszony” közötti kapcsolatot: az egyik a szimbolikus asszony, aki az Egyház, és a másik a valóságos asszony között, aki pedig Szűz Mária. Ezt a kapcsolatot ismeri és használja fel a II. Vatikáni Zsinat az egyházról szóló „Lumen gentium, Népek világossága” kezdetű konstitúciójában, melynek keretében tárgyal Szűz Mária személyéről és a megváltásban betöltött szerepéről (LG 8).
Jézusnak az Egyházból kell születnie
Beszéde második részében a kapucinus szónok a „Jézusnak az Egyházból kell születnie” témát tárgyalta. Szerinte egy ideje sokat beszélnek a nők méltóságáról. Szent II. János Pál pápa Mulieris dignitatem címmel apostoli levelet írt erről a témáról. Bármilyen nagy méltóságot tulajdoníthatunk is mi, emberi teremtmények a nőknek, mindig végtelenül alatta maradunk annak, amit Isten tett azzal, hogy kiválasztott egyet közülük és az emberré lett Fia anyjává tette őt. Az utóbbi időben sokat tettek annak érdekében, hogy növeljék a nők jelenlétét az egyház döntéshozatali szféráiban, és talán még sok a tennivaló. De nekünk itt nem ezzel kell foglalkoznunk – állapította meg a szónok. Ehelyett egy másik területtel kell foglalkoznunk, ahol a férfi és nő megkülönböztetésének nincs jelentősége, mert az „asszony” akiről beszélünk, az egész Egyházat képviseli, vagyis férfiakat és nőket egyaránt. Röviden erről van szó: Jézusnak, aki egykor fizikailag és testileg született Máriától, most lelkileg meg kell születnie az Egyháztól és minden hívőtől. Ez olyan szentírás-értelmezési hagyomány, amelynek kezdete Órigenészig nyúlik vissza és a következő módon kristályosodott ki: „Maria, vel Ecclesia, vel anima”, magyarul Mária, vagyis az Egyház, vagyis a lélek, mert Szűz Mária mind az egyházra, mind az egyes keresztény lélekre érthető.
A szónok idézte Csillagos Izsák középkori szerző tanítását: „Amit az isteni sugalmazású Szentírás az Anyaszentegyházról egyetemesen mond, azt Szűz Máriára egyedüli módon érti, és amit Szűz Máriáról mond, azt az Anyaszentegyházra egyetemlegesen érti. Végül minden hívő lélek, mint Isten Igéjének jegyese, Krisztus anyja, lánya és nővére, a maga módján hasonlóképpen szűz és termékeny. Istennek ugyanaz a Bölcsessége, amely az Atya Igéje, egyetemesen vonatkoztatja az Egyházra mindazt, amit különös módon Máriáról és egyénileg minden hívő lélekről mond”.
Az egyházra vonatkoztatás tekintetében a teljesebb értelmezés, az úgynevezett sensus plenior szerint az „asszony” a Szentírásban az Egyházat jelzi és így a „Jézus asszonytól született” megállapítás magában foglalja azt, hogy neki ma az egyháztól kell megszületnie! – szögezte le a Pápai Ház szónoka, majd ennek megvilágítására a Panhagia, az egészen Szent ortodox Mária ikont értelmezte. Az egész alakos Istenanya ölén, mintha belülről kitörne, kidomborodik a gyermek Jézus, egy felnőtt méltóságával, aki magához vonzza az ikont szemlélő hívő lélek tekintetét, még mielőtt az anya tenné azt. Ő ugyanis felemelt karokkal mintegy arra hív, hogy a Fiát szemléljük. Így kellene tennie az egyháznak is! Aki az egyházra tekint, nem maradhat meg nála, hanem Jézust kell meglátnia. Ez az egyház auto-referencialitásának, önmagára-vonatkozásának a küzdelme, amire gyakran utalt a két utolsó pápa: XVI Benedek és Ferenc pápa.
Cantalamessa atya irodalmi példához folyamodott és elmesélte Franz Kafka „Császári üzenet” című novelláját. Ebben „egy haldokló király magához hívja egyik alattvalóját és a fülébe súg egy üzenetet, melyet elismételtet vele, majd elbocsátja. A hírnök felemelt karral utat vág a tömegen, olyan könnyedén lép előre, mint bárki más. De a tömeg óriási, és a lakhelyeik is azok. Hogy repülne, ha zöld utat kaphatna! Ehelyett hiába fáradozik, továbbra is csak vergődik a belső palota szobáiban, ahonnan soha nem távozik. És még ha sikerülne is neki, az nem jelent semmit, meg kell küzdenie, hogy lemenjen a lépcsőn. És ha sikerülne is, akkor az sem tenne semmit, mert még át kell mennie az udvarokon, amiken túl pedig ott van a második palotakör. Ha végre ki tudna rohanni az utolsó ajtón – de ez soha, de soha nem történhet meg – itt van előtte a császárváros, a világ közepe, ahol törmelékhegyek halmozódnak fel. Ott középen senki sem léphet előre, még egy halott üzenetével sem. Eközben te az ablaknál ülsz, és az üzenetről álmodozol, amikor leszáll az este”.
Nem nehéz felismerni a történetben Krisztust, aki mielőtt elhagyná ezt a világot, az egyházra bíz egy üzenetet: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15). Nem lehet nem gondolni arra a sok emberre, akik ablaknál állnak, és anélkül, hogy tudnák, egy olyan üzenetről álmodoznak, mint a hírnöké.
Minden lehetségest meg kell tennünk azért, hogy az egyház az ne legyen ilyen bonyolult, akadályokkal teli palota, hanem az üzenet szabadon és örömteli módon indulhasson a maga útjára! Ne legyenek felekezeti válaszfalak, melyek feltartóztatják az üzenetet! Így történt ez a történelem során, amikor a körülményekhez alkalmazkodva berendezkedtek folyosókkal, lépcsőházakkal és termekkel, melyek aztán később nem feleltek meg az igényeknek.
Krisztusnak az egyes lelkekben is meg kell születnie
Az egyházi értelmezés után beszéde záró részében a szónok arról beszélt, hogy Krisztusnak minden egyes lélekben meg kell születnie. Hitvalló Szent Maximusz szerint Krisztus mindig misztikusan születik a lélekben, testet ölt a megváltottakban, miként őt egy szűz anya szülte meg. Hogy miként lesz valaki Krisztus anyja, azt Jézus maga magyarázza el nekünk az evangéliumban: az Ige meghallgatása és annak gyakorlatba ültetése révén (vö. Lk 8,21). Tehát kettős a feladat, mint Mária esetében, aki először megfoganta a Fiát, majd utána megszülte.
Kétfajta befejezetlen anyaság vagy kétféle anyaság-megszakítás létezik. Az egyik az ősi és jól ismert abortusz. Akkor fordul elő, ha valaki megfogan, de nem szüli meg az életet, mert időközben akár természetes okok miatt, akár emberi bűn miatt a magzat meghal. Egészen a közelmúltig ez volt az egyetlen ismert eset a befejezetlen anyaságról. Ma egy másikat is ismerünk, amely éppen ellenkezőleg abban áll, hogy gyermeket szülnek anélkül, hogy megfogantak volna. Ez történik a lombikban fogant és a nő méhébe helyezett gyermeknél, vagy a méhben, amelyet bérbe adott, esetleg térítés ellenében máshol fogant emberéletek kihordására. Ebben az esetben az, akit az asszony szül, az nem tőle származik. Itt hiányzik az amit Szent Ágoston Szűz Máriáról mond: „Előbb a szívben fogant, majd a testben”.
Befogadni és világra szülni
Sajnos még lelki szinten is fennáll ez a két szomorú lehetőség. Aki megfoganja Jézust, anélkül, hogy megszülné, olyan, mint aki befogadja az Igét, anélkül, hogy gyakorlatba ültetné. Közben persze szeretne megtérni ebből a spirituális abortuszból, de aztán rendre elfelejti azt, már félúton. Róluk mondja Szent Jakab apostol, hogy „gyorsan megnézik magukat a tükörben, majd elmennek, elfelejtve, milyenek is voltak” (vö. Jak 1, 23-24).
Ezzel szemben „megszüli” Krisztust az, aki meg sem foganta, aki ugyan sok jót cselekszik, de az nem a szívéből fakad, sem az Isten iránti szeretetből és helyes szándékból, hanem inkább megszokásból, képmutatásból, saját dicsőségét és saját érdekét keresve. Pedig a mi cselekedeteink csak akkor „jók”, ha szívből fakadnak, ha Isten szeretetéből és hitből fogantak, másképpen szólva, ha helyesek a minket indító szándékok.
A kapucinus barát Szent Ferenc egyik találó gondolatát idézte: „Krisztus anyjai vagyunk, amikor szívünkben és testünkben hordozzuk őt az isteni szeretet, valamint a tiszta és őszinte lelkiismeret által; szent cselekedetekkel szüljük meg, amelyeknek példaként kell ragyogniuk mások előtt”.
Mi tehát akkor foganjuk meg Krisztust, amikor őszinte szívvel és megtisztított lelkiismerettel szeretjük őt, és akkor szüljük meg őt, amikor olyan szent cselekedeteket végzünk, amelyek kinyilatkoztatják őt a világnak, és dicsőséget adnak érte a mennyei Atyának (vö. Mt 5, 16). Szent Bonaventúra tovább fejlesztette a Szeráfi Atya ezen gondolatát a Gyermek Jézus öt ünnepéről írt kis írásában, melyek a fogantatás, a születés, a körülmetélés, a Vízkereszt és a templomi bemutatás ünnepei. A szent elmagyarázza, hogyan kell lelkileg ünnepelni ezeket az ember életében. Szent Bonaventúra számára a lélek akkor foganja meg Jézust, amikor eddigi életével elégedetlen, de szent sugallatok ösztönzésére szent lelkesedésre gyullad, míg végül határozottan szakít régi szokásaival és hibáival, ekkor lelkileg megtermékenyül a Szentlélek által, és megfoganja egy új élet célját. Íme, ekkor történik meg Krisztus fogantatása bennünk! – tanítja Szent Bonaventúra. Fogantatása után a szívben megszületik Isten áldott Fia, amikor a lélek józan belátása, megfelelő tanácsok kérése, Isten segítségének kérése után a lélek azonnal nekifog megtenni szent céljait, melyek lassan megérlelődtek benne, csak éppen halogatta a megvalósítását, mert attól félt, hogy nem fog neki sikerülni. Egy dologhoz azonban ragaszkodnunk kell: ezt az új élet szándékát késedelem nélkül át kell fordítani valami konkrétumra, változtatás révén, ami lehetőleg külsőleg és láthatóan is megjelenik az életünkben és szokásainkban. Ha a cél nem valósul meg, Jézus megfogan ugyan, de nem születik meg. Ez egy a sok spirituális abortusz közül. A Gyermek Jézus „második ünnepét”, ami a Karácsony, soha nem fogják megünnepelni!
Befejezésül Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka Dante Isteni Színjátékának Máriát dicsérő paradicsomi énekét imádkozta:
„Szűz Anya, leánya önnönfiadnak, minden teremtésnél alázatosabb és felségesebb, biztos célja az örök végzésnek! Te vagy az, aki az emberi természetet úgy megnemesítéd, hogy a Teremtője nem átallá teremtményévé lenni. A te méhedben gerjedt föl a szeretet, melynek melegétől az örök békességben így felsarjadt ez a virág. Te vagy itt nekünk a szeretet déli fáklyája, lenn pedig a halandók között te vagy a reménység élő forrása. Asszonyunk, te oly nagy vagy s megteheted, hogy aki üdvösséget óhajt és nem hozzád folyamodik, annak óhajtása szárny nélkül akar repülni. A te jóságod nemcsak segít azon, aki azt kéri, hanem sokszor önként megelőzi a kérést. Benned egyesül az irgalom, benned a szánalom, benned a nagylelkűség, benned minden jóság, melyre teremtett lény képes”.
