A merényletkor Karol Wojtyła segítségére siető ápoló vallomása: A szenvedésben is az Úr vezette

Vertse Márta – Vatikán

Mielőtt összefoglalnánk Leonardo Porzia visszaemlékezését, bemutatjuk az események színhelyét. Vatikánváros egészségügyi ellátóközpontjába, ha szemben állunk a Szent Péter bazilikával, akkor a tőlünk jobbra lévő Szent Anna kapun át jutunk be, miután felmutattuk igazolványunkat, belépési engedélyünket a svájci gárdistának, majd a vatikáni csendőröknek. Az épület magasföldszintjén található az orvosi ügyelet és a különféle szakrendelők. A bejárati kapun belépve a padlózaton szembetűnik a burkolat egyik csempéje, amelyen feltüntették II. János Pál pápa címerét és az ellene elkövetett merénylet időpontját, arra emlékeztetve a rendelőkbe igyekvőket, hogy a súlyosan megsebesített szent pápát ott helyezték el hordágyon, várva a mentőautó érkezését.

A világjárvány kitörése óta a vatikáni egészségügyi ellátóközpontba jelenleg csak egyesével lehet bejutni, miután a bejárati kapunál szolgálatot teljesítő ápolók érintésmentes lázmérővel ellenőrizték a belépők testhőmérsékletét. A kapualjat az ápolók munkájához szükséges eszközök töltik meg, a padlózatot pedig szőnyeg borítja, takarva a Karol Wojtyła pápa címerét ábrázoló csempét. Így idén, a negyvenedik évfordulóra emlékezve az ápoló személyzet a kapualj egyik falára kifüggesztette Szent II. János Pál arcképét, alatta pedig egy gyógyászati eszközkocsi két szintjére vatikáni színekből összeállított fehér-sárga virágkompozíciókat helyeztek el.

Most hallgassák meg Leonardo ápoló visszaemlékezését:

„1981. május 13-án a vatikáni sebészeti járóbeteg rendelőben voltam szolgálatban, Enrico Fedele sebészprofesszorral együtt. Mint minden más alkalommal, ekkor is rádióösszeköttetésben voltunk a többi egészségügyi dolgozóval, akik a Szent Péter téren teljesítették szolgálatukat a szerdai általános kihallgatáson, amelyet azokban az években délután tartottak. Minden a szokásos menetrend szerint történt, amikor hirtelen egy zaklatott hangot hallottunk a rádión keresztül: „Rálőttek a pápára!”. Izgatott hangok, zajok kísérték a bejelentést, amit szüntelenül megismételtek. Félelemmel és izgatottan fogadtuk a hihetetlennek tűnő hírt. A következő értesítés az volt, hogy a pápát a Harangok ívénél, vagyis a Szent Péter bazilikától balra lévő bejáraton keresztül hozzák be a térről az orvosi ügyelet épületébe. Azonnal értesítettem Fedele professzort, aki a szomszéd helyiségben volt, és mindannyian, a többi orvossal és ápolóval együtt, kiszaladtunk az utcára, az egész orvosi rendelő mozgásba indult. Rettenetes volt! „Istenem, rálőttek a pápára!” – hallatszott mindenütt a kétségbe esett kiáltás” – emlékezett vissza Leonardo, a sebesült pápát a Gemelli kórházba kísérő vatikáni betegápoló, majd így folytatta:

„Én közben felhívtam az autóparkot és kértem, hogy küldjenek egy mentőautót, mert a pápa mentője, ami kint volt a téren, nem tudott elindulni a minden irányba menekülő tömeg miatt. A Szentatyát azon a nyitott fedelű dzsipen hozták be, amellyel előzőleg, mint minden általános kihallgatás alkalmával, körbejárt a téren, hogy köszöntse a híveket. Amikor a dzsip megérkezett, én voltam az, aki elsőként a pápa segítségére sietett. A már készenlétben mellettünk álló mentőautóból kihúztam a hordágyat és magamhoz öleltem a pápát. A mellkasomhoz szorítottam, leemeltem a dzsipről és a hordágyra fektettem az orvosi ellátóközpont bejáratánál, várva a pápai mentőautót, aminek a térről kellett megérkeznie. Azért volt szükség kifejezetten a pápa mentőautójára, mert az jobban fel volt szerelve, egy új mentő volt, előző nap érkezett a Vatikánba. Közben terjedt a merénylet híre és más orvosok is sietve csatlakoztak hozzánk. Fedele sebészprofesszor megvizsgálta a Szentatya sebét, ugyanis a sérülés nagyságától függött, hogy a Vatikán közvetlen közelében lévő Szentlélek kórházba, vagy a jóval távolabbi, hét és fél kilométerre lévő Gemelli kórházba viszik-e a pápát. A vénából ugyanis lassan szivárog ki a vér, az artériából, ütőérből pedig kiszökell. Mivel a vér lassan folyt ki, ezért az orvosok úgy döntöttek, hogy meg lehet kockáztatni a távolabbi, Gemelli kórházat. Én közben egy gézlappal tamponáltam a sebeket. Némi időveszteség után megérkezett a Szent Péter teret körülvevő oszlopsor alatt beragadt pápai mentőautó is, és végre elindulhattunk. A mentőn hatan vagy heten lehettünk, rajtam kívül ott volt Angelo Gugel, a pápa személyi inasa, Renato Buzzonetti, kezelőorvosa, a vatikáni egészségügyi alap igazgatója, Giulio Cesare Nicotra igazgatóhelyettes, Fedele sebészprofesszor, Stanisław Dziwisz, a pápa személyi titkára, Fra’ Camillo lengyel atya, a Fatebenefratelli kongregáció, a Betegápoló Irgalmasrend szerzetese, aki a vatikáni gyógyszertárban dolgozott, és természetesen a mentős sofőr, Ferdinando Cannelloni, szintén vatikáni alkalmazott. A Szent Anna kapun át távoztunk a Gemelli kórház felé, egy félreértés következtében rendőrségi felvezetés nélkül, mivel a rendőrség a Harangok ívénél várt minket. Mi éppen egy másik irányban indultunk el, ráadásul félúton a sziréna felmondta a szolgálatot. El lehet képzelni, hogy megállt a szívverésünk, rendőri kíséret és vijjogó sziréna nélkül. A sofőr, hogy elkerülje a nagy forgalmat és a jelzőlámpákat nagy dudálás közepette egy egyirányú utcába hajtott be, ahol jöttek szembe velünk az autók. Közben az orvos megkért, hogy kössek be egy infúziót, mert a pápa vérnyomása nagyon alacsonyra süllyedt. Miközben a tűt be akartam szúrni, a szembejövő autók miatt a sofőr, hogy kikerüljön egy összeütközést, elfordította a kormányt és felfutottunk a járdára. Szerencsére a Szentatya nem sérült meg, csak én szúrtam meg az egyik ujjamat. Még egy negyedóra sem telt el és egy földúton át végül megérkeztünk a Gemelli kórházba.

Arra a kérdésre, hogy útközben miről esett szó a mentőautóban, Leonardo a következőket válaszolta:

„A orvosok arról kérdezték egymást, hogy vajon ki volt a merénylő személye, és miért követte el tettét. II. János Pál pápa tudatánál volt, de nem beszélt hozzánk, egész úton imádkozott”.

És mi történt azután, hogy a mentőautó megérkezett a Gemelli kórházba?

„Az volt a parancs, hogy vigyük a reanimációs központba. Valószínűleg az igazgató már beszélt a reanimációs központtal, ott volt szolgálatban egy mi orvosunk a Vatikánból, ő volt a központ igazgatója…Megérkezünk és alighogy kivesszük a hordágyat, amikor jön egy ellenparancs: „Fel kell menni a kilencedik emeletre”. A kilencedik emeleten volt ugyanis a műtő terem. Akkor most mit tegyek? Egyedül, mint egy őrült, gyorsan a lifthez toltam a hordágyat – mintegy 100 méterre – hogy feljussak a kilencedik emeletre, abba a terembe, ahol a betegeket előkészítik a műtétre. Ott megkértek rá, hogy vetkőztessem le a pápát. Ezt meg is tettem és ruháit egy nylonzacskóban átadtam személyi inasának, Angelo Gugelnek. (Később a nálunk dolgozó lengyel szerzetesnőktől megtudtam, hogy Gugel nekik adta oda a pápa ruházatát az infúziós tasak maradványaival, rajta az én nevemmel, amiket a nővérek a rendházukban megőriztek.) Ezután az igazgató hozzám fordult és azt mondta, hogy most már hazamehetek. Ezzel véget is ért feladatom azon a drámai napon” – mondta visszaemlékezésében az ápoló, majd felidézte a pápával való további találkozásait.

„Később több alkalmam is volt találkozni II. János Pál pápával, hiszen többször visszajött a rendelőintézetbe ellenőrző vizsgálatokra, mindig szombaton délután, amikor egyébként zárva van a külső páciensek számára. Minden alkalommal mondta, hogy „Én magát ismerem valahonnan” – ez háromszor-négyszer is előfordult. Én csak annyit válaszoltam mindig, hogy „Így igaz, Szentatya”, de nem utaltam a mentőautóra. Szavai számomra a legnagyobb elismerést jelentették” – emlékezett vissza Leonardo, elismerve, hogy büszkeség tölti el, mivel maradéktalanul teljesíthette a rá bízott feladatokat, betegápolói kötelességét a sebesült szent pápával szemben.

A történet teljességéhez tartozik, hogy amikor a Szentatya visszatért a Vatikánba, kihallgatáson fogadta a vatikáni egészségügyi ellátás személyzetét és a Gemelli kórház alkalmazottait, akik kórházi ápolása idején gondozták. „Sajnos a szervezők elfeledkeztek Fedele professzorról és rólam” – jegyezte meg Leonardo. „De még a merénylet évében, 1981. december 24-én fogadott minket, először engem és családomat, majd Fedele sebészprofesszort és családját, a Szixtusz-kápolna előterében. Fra’ Camillo, a lengyel szerzetes is eljött, nagyon szívhez szóló találkozás volt. A Szentatya átnyújtotta nekem a Pápai Szent Szilveszter lovagrend kitüntetést. A meghatottságtól nem tudtam megszólalni, II. János Pál pápa volt az, aki köszönetet mondott. Nekem mindvégig az volt az érzésem, hogy szenvedése közben is mindig az Úr irányította.