Keresés

Vatican News
A merényletre a világ imádsággal válaszolt: egy szívvel, egy lélekkel     A merényletre a világ imádsággal válaszolt: egy szívvel, egy lélekkel  

A merényletkor Karol Wojtyła segítségére siető ápoló vallomása: A szenvedésben is az Úr vezette

1981. május 13-a, a Fatimai Szűzanya emléknapja örökre a II. János Pál pápa ellen elkövetett merénylet időpontja marad. Azon a negyven évvel ezelőtti napon, pontosan 17 óra 17 perckor Wojtyła pápát két golyó találta el a Szent Péter téren, amelyeket Mehmet Ali Ağca adott le pisztolyából. A Szentatyát, aki összeroskadt a dzsipen azonnal a vatikáni orvosi ügyeletre vitték. Az éppen négy évtizeddel ezelőtt elkövetett terrorcselekményről többször is felidézte személyes emlékeit az elmúlt években az elsőként segítséget nyújtó betegápoló, Leonardo Porzia, aki 1967-ben kezdte meg egészségügyi szolgálatát a Vatikánban. Arról a drámai napról első alkalommal 2014-ben, Karol Wojtyła pápa április 27-én történt szentté avatása előtt a Vatikáni Rádió munkatársának, Massimilano Menichetti olasz szerkesztőnek, majd 2017-ben Włodzimierz Rędzioch lengyel újságírónak, Vatikán szakértőnek adott interjújában számolt be, amely a Niedziela/Vasárnap c. katolikus hetilapban jelent meg.

Vertse Márta – Vatikán

Mielőtt összefoglalnánk Leonardo Porzia visszaemlékezését, bemutatjuk az események színhelyét. Vatikánváros egészségügyi ellátóközpontjába, ha szemben állunk a Szent Péter bazilikával, akkor a tőlünk jobbra lévő Szent Anna kapun át jutunk be, miután felmutattuk igazolványunkat, belépési engedélyünket a svájci gárdistának, majd a vatikáni csendőröknek. Az épület magasföldszintjén található az orvosi ügyelet és a különféle szakrendelők. A bejárati kapun belépve a padlózaton szembetűnik a burkolat egyik csempéje, amelyen feltüntették II. János Pál pápa címerét és az ellene elkövetett merénylet időpontját, arra emlékeztetve a rendelőkbe igyekvőket, hogy a súlyosan megsebesített szent pápát ott helyezték el hordágyon, várva a mentőautó érkezését.

A világjárvány kitörése óta a vatikáni egészségügyi ellátóközpontba jelenleg csak egyesével lehet bejutni, miután a bejárati kapunál szolgálatot teljesítő ápolók érintésmentes lázmérővel ellenőrizték a belépők testhőmérsékletét. A kapualjat az ápolók munkájához szükséges eszközök töltik meg, a padlózatot pedig szőnyeg borítja, takarva a Karol Wojtyła pápa címerét ábrázoló csempét. Így idén, a negyvenedik évfordulóra emlékezve az ápoló személyzet a kapualj egyik falára kifüggesztette Szent II. János Pál arcképét, alatta pedig egy gyógyászati eszközkocsi két szintjére vatikáni színekből összeállított fehér-sárga virágkompozíciókat helyeztek el.

Most hallgassák meg Leonardo ápoló visszaemlékezését:

„1981. május 13-án a vatikáni sebészeti járóbeteg rendelőben voltam szolgálatban, Enrico Fedele sebészprofesszorral együtt. Mint minden más alkalommal, ekkor is rádióösszeköttetésben voltunk a többi egészségügyi dolgozóval, akik a Szent Péter téren teljesítették szolgálatukat a szerdai általános kihallgatáson, amelyet azokban az években délután tartottak. Minden a szokásos menetrend szerint történt, amikor hirtelen egy zaklatott hangot hallottunk a rádión keresztül: „Rálőttek a pápára!”. Izgatott hangok, zajok kísérték a bejelentést, amit szüntelenül megismételtek. Félelemmel és izgatottan fogadtuk a hihetetlennek tűnő hírt. A következő értesítés az volt, hogy a pápát a Harangok ívénél, vagyis a Szent Péter bazilikától balra lévő bejáraton keresztül hozzák be a térről az orvosi ügyelet épületébe. Azonnal értesítettem Fedele professzort, aki a szomszéd helyiségben volt, és mindannyian, a többi orvossal és ápolóval együtt, kiszaladtunk az utcára, az egész orvosi rendelő mozgásba indult. Rettenetes volt! „Istenem, rálőttek a pápára!” – hallatszott mindenütt a kétségbe esett kiáltás” – emlékezett vissza Leonardo, a sebesült pápát a Gemelli kórházba kísérő vatikáni betegápoló, majd így folytatta:

„Én közben felhívtam az autóparkot és kértem, hogy küldjenek egy mentőautót, mert a pápa mentője, ami kint volt a téren, nem tudott elindulni a minden irányba menekülő tömeg miatt. A Szentatyát azon a nyitott fedelű dzsipen hozták be, amellyel előzőleg, mint minden általános kihallgatás alkalmával, körbejárt a téren, hogy köszöntse a híveket. Amikor a dzsip megérkezett, én voltam az, aki elsőként a pápa segítségére sietett. A már készenlétben mellettünk álló mentőautóból kihúztam a hordágyat és magamhoz öleltem a pápát. A mellkasomhoz szorítottam, leemeltem a dzsipről és a hordágyra fektettem az orvosi ellátóközpont bejáratánál, várva a pápai mentőautót, aminek a térről kellett megérkeznie. Azért volt szükség kifejezetten a pápa mentőautójára, mert az jobban fel volt szerelve, egy új mentő volt, előző nap érkezett a Vatikánba. Közben terjedt a merénylet híre és más orvosok is sietve csatlakoztak hozzánk. Fedele sebészprofesszor megvizsgálta a Szentatya sebét, ugyanis a sérülés nagyságától függött, hogy a Vatikán közvetlen közelében lévő Szentlélek kórházba, vagy a jóval távolabbi, hét és fél kilométerre lévő Gemelli kórházba viszik-e a pápát. A vénából ugyanis lassan szivárog ki a vér, az artériából, ütőérből pedig kiszökell. Mivel a vér lassan folyt ki, ezért az orvosok úgy döntöttek, hogy meg lehet kockáztatni a távolabbi, Gemelli kórházat. Én közben egy gézlappal tamponáltam a sebeket. Némi időveszteség után megérkezett a Szent Péter teret körülvevő oszlopsor alatt beragadt pápai mentőautó is, és végre elindulhattunk. A mentőn hatan vagy heten lehettünk, rajtam kívül ott volt Angelo Gugel, a pápa személyi inasa, Renato Buzzonetti, kezelőorvosa, a vatikáni egészségügyi alap igazgatója, Giulio Cesare Nicotra igazgatóhelyettes, Fedele sebészprofesszor, Stanisław Dziwisz, a pápa személyi titkára, Fra’ Camillo lengyel atya, a Fatebenefratelli kongregáció, a Betegápoló Irgalmasrend szerzetese, aki a vatikáni gyógyszertárban dolgozott, és természetesen a mentős sofőr, Ferdinando Cannelloni, szintén vatikáni alkalmazott. A Szent Anna kapun át távoztunk a Gemelli kórház felé, egy félreértés következtében rendőrségi felvezetés nélkül, mivel a rendőrség a Harangok ívénél várt minket. Mi éppen egy másik irányban indultunk el, ráadásul félúton a sziréna felmondta a szolgálatot. El lehet képzelni, hogy megállt a szívverésünk, rendőri kíséret és vijjogó sziréna nélkül. A sofőr, hogy elkerülje a nagy forgalmat és a jelzőlámpákat nagy dudálás közepette egy egyirányú utcába hajtott be, ahol jöttek szembe velünk az autók. Közben az orvos megkért, hogy kössek be egy infúziót, mert a pápa vérnyomása nagyon alacsonyra süllyedt. Miközben a tűt be akartam szúrni, a szembejövő autók miatt a sofőr, hogy kikerüljön egy összeütközést, elfordította a kormányt és felfutottunk a járdára. Szerencsére a Szentatya nem sérült meg, csak én szúrtam meg az egyik ujjamat. Még egy negyedóra sem telt el és egy földúton át végül megérkeztünk a Gemelli kórházba.

Arra a kérdésre, hogy útközben miről esett szó a mentőautóban, Leonardo a következőket válaszolta:

„A orvosok arról kérdezték egymást, hogy vajon ki volt a merénylő személye, és miért követte el tettét. II. János Pál pápa tudatánál volt, de nem beszélt hozzánk, egész úton imádkozott”.

És mi történt azután, hogy a mentőautó megérkezett a Gemelli kórházba?

„Az volt a parancs, hogy vigyük a reanimációs központba. Valószínűleg az igazgató már beszélt a reanimációs központtal, ott volt szolgálatban egy mi orvosunk a Vatikánból, ő volt a központ igazgatója…Megérkezünk és alighogy kivesszük a hordágyat, amikor jön egy ellenparancs: „Fel kell menni a kilencedik emeletre”. A kilencedik emeleten volt ugyanis a műtő terem. Akkor most mit tegyek? Egyedül, mint egy őrült, gyorsan a lifthez toltam a hordágyat – mintegy 100 méterre – hogy feljussak a kilencedik emeletre, abba a terembe, ahol a betegeket előkészítik a műtétre. Ott megkértek rá, hogy vetkőztessem le a pápát. Ezt meg is tettem és ruháit egy nylonzacskóban átadtam személyi inasának, Angelo Gugelnek. (Később a nálunk dolgozó lengyel szerzetesnőktől megtudtam, hogy Gugel nekik adta oda a pápa ruházatát az infúziós tasak maradványaival, rajta az én nevemmel, amiket a nővérek a rendházukban megőriztek.) Ezután az igazgató hozzám fordult és azt mondta, hogy most már hazamehetek. Ezzel véget is ért feladatom azon a drámai napon” – mondta visszaemlékezésében az ápoló, majd felidézte a pápával való további találkozásait.

„Később több alkalmam is volt találkozni II. János Pál pápával, hiszen többször visszajött a rendelőintézetbe ellenőrző vizsgálatokra, mindig szombaton délután, amikor egyébként zárva van a külső páciensek számára. Minden alkalommal mondta, hogy „Én magát ismerem valahonnan” – ez háromszor-négyszer is előfordult. Én csak annyit válaszoltam mindig, hogy „Így igaz, Szentatya”, de nem utaltam a mentőautóra. Szavai számomra a legnagyobb elismerést jelentették” – emlékezett vissza Leonardo, elismerve, hogy büszkeség tölti el, mivel maradéktalanul teljesíthette a rá bízott feladatokat, betegápolói kötelességét a sebesült szent pápával szemben.

A történet teljességéhez tartozik, hogy amikor a Szentatya visszatért a Vatikánba, kihallgatáson fogadta a vatikáni egészségügyi ellátás személyzetét és a Gemelli kórház alkalmazottait, akik kórházi ápolása idején gondozták. „Sajnos a szervezők elfeledkeztek Fedele professzorról és rólam” – jegyezte meg Leonardo. „De még a merénylet évében, 1981. december 24-én fogadott minket, először engem és családomat, majd Fedele sebészprofesszort és családját, a Szixtusz-kápolna előterében. Fra’ Camillo, a lengyel szerzetes is eljött, nagyon szívhez szóló találkozás volt. A Szentatya átnyújtotta nekem a Pápai Szent Szilveszter lovagrend kitüntetést. A meghatottságtól nem tudtam megszólalni, II. János Pál pápa volt az, aki köszönetet mondott. Nekem mindvégig az volt az érzésem, hogy szenvedése közben is mindig az Úr irányította.

15 május 2021, 21:39