A pápa előszava Luca Milanese verseihez: A meghallgatás a gyengédség első formája
P. Vértesaljai László SJ / Adriana Masotti – Vatikán
A messinai születésű, 28 éves fiatal olasz költő, Luca Milanese „Rímek meglepetésre” című verseskötetének különleges olvasója lett Ferenc pápa személyében – írja P. Antonio Spadaro, a „La Civiltà Cattolica” jezsuita folyóirat főszerkesztője a Tau kiadó gondozásában megjelent verseskötet utószavában. Ferenc pápa örömmel írta a bevezető gondolatokat, melyet aláírásával is megpecsételt.
Ferenc pápa: a költészet a meghallgatás ingyenes gyakorlása
„A Szépség egy tapasztalat – írja a pápa – és a szépség, aminek Luca a hordozója, nem annyira nagy témákon végzett fáradságos munka eredménye, vagy tudós szavak gondos válogatása, hanem abból a spontán képességből születik, mely igazi szavakkal domborítja ki az őt eltöltő bensőségességet és megláttatja a kötelékeket ott is, ahol azok látszólag nem léteznek”. Ferenc pápa szerint a „benső látás az, ami arra indít bennünket, hogy úgy tekintsünk magunkra, másokra és az Istenre, mint aki képes felfedezni a látszólag véletlen dolgokban az új mélységet”. A költészetnek – a pápa értelmezésében – szüksége van valakire, aki készséggel meghallgatja őt és Luca megérteti velünk, hogy a meghallgatás a gyengédség első formája”. Ez ugyanis „az a képesség, mely helyet készít bennünk az új, másfajta, látszólag ellentmondásos dolgoknak, amikről később észrevesszük, hogy igazabbak másoknál”. „Ha ma szegényes a költészet, akkor ez nem a szépség hiánya miatt van, hanem mert megfogyatkozott a meghallgatás képessége”. Azt kívánom Lucának – zárul a pápa előszava –, hogy ezeken a lapokon keresztül legyen a szépség és gyengédség eszköze, bátorítsa a fiatalokat, hogy hozzák ki a talentumaikból mindazt, amit az Úr elvetett bennük, annak ellenére is, hogy időnként nincs bátorságuk felfedni azokat, az ítéletektől és a tévedéstől való félelem miatt”.
P. Spadaro: a versekben visszaszerezzük az életet
Luca Milanese „Rímek meglepetésre” című verseskötetéhez P. Antonio Spadaro, a „La Civiltà Cattolica” jezsuita folyóirat főszerkesztője írta az utószót. „Hála a költő papírjának és tollának, mert Luca visszaszerzi az erőt és az életkedvet. Nem távolodik el a valóságtól, miként azt némelykor hisszük, sőt számára a költészet szilárd pont, mely a dolgok valóságában tart meg minket”. Spadaro atya idéz a fiatal milánói költőtől egy sort, mely, ha „nem is ad megoldást”, de azt az élményt kelti bennünk, hogy „a szívünkben gyengédség van”. Azt az érzetet is kelheti bennünk, hogy ez valami egészen rendkívüli. „A költő számára a szavak használata – Spadaro atya szerint – olyasvalami, mintha sötétkamrát használnánk, mely lehetővé teszi, hogy előhívjuk benne azt, amit enélkül nem látnánk meg sem önmagunkban, sem rajtunk kívül”. Íme tehát, mire is szolgál Luca Milanese költészete: hogy kifejlesszük az élet képeit és hogy kérdőre vonjuk magunkat az élet értelméről és talán arra is jó, hogy megértsük azt. Egyszerűen arra szolgál a költészet, hogy valóban és hatékonyan tapasztalatot szerezzünk az életről. Arra szolgál, hogy valamiképp megfejtsük az értelmét”.
Kísérjük figyelemmel a folyamatban lévő munkákat
A kötethez írt zárszóban Spadaro atya értelmezi azt a tényt, hogy „Ferenc pápa előszót írt a fiatal költő meglepő rímelésű verseihez. Ez talán szokatlan dolog, de mégis sokat mond Ferenc pápáról, de magáról Lucáról is”: „Ferenc pápa gesztusa felforgató, mert nem az ismertet és a megállapodottat választja, hanem a kesernyést, mely gyarapít. Annak a szavaihoz adja az aláírását, akinek nincs befejezett és elismert beszéde. Érdeklődése a folyamatban lévő munkának szól. Így érteti meg velünk, hogy ebben a mai feszült helyzetben, melyben élünk, az értelmezés kulcsa napjaink számára, abban áll, hogy azt szemléljük, ami kibontakozik és nem az érett gyümölcsöt. A szó az a konkrét elem, melyben mindannak a testét megtaláljuk, amit megtapasztalunk és amit elgondolunk, végül is visszavezet a tapasztalathoz, szemben az elvont dolgokkal. Az, amit Luca Milanese betölt a költészetével, az összefüggéseket teremt és ami a tapasztalat mélységét értelmezi, az a valóság és benne önmagunk meghallgatása. Amit tehát a költő verseiben olvasunk, az a dialektika és az ellentmondás növekedésének a költészete. De ugyanakkor ezek a szavak lélegzetvételről, békéről, nyugalomról is szólnak, melyek a természetes elemek felé irányulnak. Így lesznek felhívássá a harmóniára, amiért e versek megindítóan tudnak könyörögni” – zárul P. Antonio Spadaro, a „La Civiltà Cattolica” jezsuita folyóirat főszerkesztőjének utószava Luca Milanese költő új kötetéhez.
