Amint lehet, térjünk vissza a valóságos misékhez! – az Istentiszteleti Kongregáció levele
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregációnak a katolikus egyház püspöki konferenciáihoz intézett levele a „liturgia ünnepléséről szól a koronavírus-járvány alatt és után”. A prefektus „megköszöni a püspököknek és papoknak a megszorítások során végzett munkáját”, rövid teológiai alapvetést ad a „liturgia valóságos és személyes jelenlétű közösségi” jellegéről, majd leszögezi, hogy az egyház, kétezer éves hagyományát követve, „nem mondhat le a templomokban tartott valódi és érvényes liturgiáról”.
A kereszténység közösség, így született és így marad fenn
A koronavírus okozta világjárvány a társadalmi hatásán túl az egyház közösségi és így liturgikus életét is befolyásolta. „Márpedig a közösségi jelleg a keresztény élet alapvető vonása: Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20) és a jeruzsálemi őskeresztények állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban…, a hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. Ez a közösségi jelleg a Szentháromság személyes benső kapcsolataiból ered, így teremti az embert férfinak és nőnek, a vele való személyes kapcsolatukban. Az Úr Jézus nyilvános működése kezdetén a tanítványok egy csoportját hívta maga köré, hogy életközösségben legyenek egymással. Ebből a magból születik az egyház, melynek bibliai képe egy város, a mennyei Jeruzsálem, mint személyek közössége, akik osztoznak az értékekben, az emberi és alapvető spirituális valóságokban. A pogányokkal szemben a keresztények temploma az Istenben hívők találkozásának a helye, Domus Dei et domus ecclesiae, Isten és az ecclesia háza, ahol a hívek Isten népeként, közösségként ismertek önmagukra és ahol bemutatják istentiszteletüket a szent közösségben. Az Úr hűséges marad a szövetségéhez, Izrael maga Isten lakóhelye,világban való jelenlétének szent otthona, mely isten gyermekei családjának jelenlétét feltételezi. A levél idéz a templomszentelés liturgiájából, melynek során a püspök így imádkozik: „…legyen ez mindenki számára szent hely…, ahol a kegyelem forrása lemossa a bűneinket, hogy fiaid meghaljanak a bűnnek és újjászülessenek az életre a Lélekben. Az oltárod köré összegyűlt szent közösség itt ünnepelje Húsvét titkait és táplálkozzon Krisztus szava és teste asztalánál. Örömmel hangozzék el itt a dicséret liturgiája és az emberek éneke társuljon az angyalok kórusához, szüntelenül szálljon fel innét hozzád az imádság a világ üdvösségéért. A szegény leljen itt irgalomra, az elnyomott igazi szabadságra, hogy minden ember élvezze gyermekeidnek a méltóságát és hogy mindnyájan eljussanak az öröm teljességére a mennyei szent Jeruzsálemben”.
A Kongregáció mélységesen hálás a püspökök elkötelezettségéért és erőfeszítéseiért.
A keresztény közösség soha nem követte az elszigetelést és soha nem csinált a templomból zárt ajtajú várost. A közösségi élet és a közjóra nevelés értékén formálódva, a keresztények mindig arra törekedtek, hogy beleilleszkedjenek a társadalomba, a másságuk tudatában, hogy ők ugyan a világban vannak, de nem ebből a világból valók és nem is redukálhatók arra. A pandémia szükséghelyzete során nagy felelősségtudat született: a polgári hatóság és szakemberek meghallgatása és a velük való együttműködés során a püspökök készek voltak nagyon nehéz és fájdalmas döntéseket meghozni, egészen a hívek szentmisén való részvételének a meghosszabbított felfüggesztéséig. A Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció mélységesen hálás a püspököknek az elkötelezettségéért és erőfeszítéseiért, amivel törekedtek a legjobb választ adni egy előre nem látott és bonyolult helyzetben.
Amint a körülmények ezt lehetővé teszik, vissza kell térni a keresztény élet normalitásához
A kongregáció levele szerint azonban, amint a körülmények ezt lehetővé teszik, sürgősen vissza kell térni a keresztény élet normalitásához. Az egyház számára a templom mint épület otthon és liturgikus ünneplés, főként a szentmise helye, ami a Zsinat tanítása szerint az egyház tevékenységének csúcsa és forrása. Kényszerűségből ugyan az egyház elfogadta az eucharisztikus böjtöt, ám megtisztult szívvel vissza kell térni az Eucharisztiához. Sarah bíboros-prefektus levele idézi a negyedik századi észak-afrikai keresztények híres tanúságtevő vallomását: Sine domenico non possumus.., vagyis az Úr dolgai nélkül, világos utalással az Eucharisztiára, nem tudunk élni. Az ősi hitvallást a kongregáció levele így alkalmazza a mai helyzetre: Nem élhetünk az Úr Szava nélkül, nem élhetünk az Úr keresztáldozata nélkül, nem élhetünk az Eucharisztia vendégsége nélkül, nem élhetünk a keresztény közösség, az Úr családja nélkül, nem élhetünk az Úr háza és mi Házunk, a templom nélkül és végül nem élhetünk az Úr Napja, a Vasárnap nélkül. A szentmisén való részvétel semmiképpen nem hasonlító bármiféle közvetítéshez, bár a megszorítások idején azok nagy és megbecsült szolgálatot tettek. A levél a továbbiakban leszögezi, hogy a püspökök ne engedjék, hogy az Eucharisztia ünnepélését a polgári hatóság rendelkezései rendszabályozzák
