Keservesen édes falat az élet – Kelényi Tibor jezsuita atya emlékére
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Derékba kapta az egyházfaló kommunizmust, de mindvégig derekasan állta. Aki ezen a mondaton fanyalog, nem érti Tibor atyát (sem), pedig kívülről nézve keserves sors jutott neki, ám ha valakit dicsért tanítványai közül, akkor ő mégis, mindenek ellenére, csak annyit mondott komolyan és mégis utánozhatatlan huncutsággal: Édes pofa! Keserű és édes! - a kínaiak szeretik így együtt. Tibor atya, bár nem önként párosított, de hamar megtanulta a módját, hogy a szűklevegős keservet emelt örömmel elegyítse.
Oly korban élt ő, aminek zárjába sehogy’se illett belepasszolni az ő élete. A világháború partvonal melletti labdaszedő gyereke lett, onnan figyelte a nagy mérkőzést, az életet. Gyerekkori világának szótárába kerülnek a háború, a front, a náci, a szovjet fémesen idegen szavai, keze ügyébe pedig játékszerként esnek lőszerek, köztük még éles gránát is. Ebből aztán nem enged: egész életében az életével játszik. Hát nem édes pofa!
Budapest ostromának a gyermeke lett és megtanulta, hogy kell valamit konokul ostromolni és abból nem engedni. Pedig éppen ezt a „meg nem engedést” kellett megtanulnia. Nem véletlenül szerette és tanította oly hangosan a péteri intelmet: „Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el! Erősen álljatok ellen a hitben!” (1Pét 5,8).
Nagycsaládjának biztonságos légköre, az érdligeti nyaraló varázsa mindvégig megmarad a „szőke, kistermetű kamaszfiúban”, akit vonz a Titok, a templom istenes világa. Hétévesen kezd ministrálni, egyre komolyabban veszi, mind felsőbb fokon folytatja, és soha nem hagyja abba. Amatőrként jár misére, hét éves korától a reggeli hatos miséken ministrál, aztán professzionálisra vált, zúg-szentelt pap lesz, de a kora reggeli órák maradnak. Tibor atya a Hajnal gyermeke, a pirkadásé, a rőtes fényé, amikor a világ még szendereg, ő már előkészíti a napot magában és körülötte.
Gyerekként még igazi világot él, a budai rendes ciszterci gimnáziummal, mely előtte változik el színében és a fekete-fehér hamar rózsaszín-vörössé fakul. Tizenhét éves fiatalember, nagy lobogó álmokkal, amikor 1954. június 30-án az aprótermetű, tréfáskedvű Pálos Antal jezsuita, a rend földalatti tartományfőnöke oktatja őket egy balatonszabadi nyaralóban, a 15 kamaszfiút, miként is „szabad” és miként is „kell” követni Jézust. A szamár kommunisták rajtuk ütnek és az elképedt fiúk elől viszik el szeretett Mesterüket az ávósok. Pontosan úgy, miként a Jézus-passiója jelzi, ahogy a tanítványok előtt tartóztatják le a Názáretit. A Tizenötből senki nem feledi azt az órát, ketten pedig, Kozma Gyuri és Kelényi Tibi megindulnak Szent Ignác lába-nyomán…
Az „az óra” több oknál fogva is emlékezetes maradt mindnyájuknak. Némely ávós furcsa módon rövidnadrágosan keveredett a bevetésbe, ami gyanúsan amatőrré tette fellépésüket. De az a nap emlékezetes marad az aranycsapat svájci szereplése miatt is, mert aznap 4-2-re legyőzték a kétszeres világbajnok Uruguay-t. Estére pedig még futotta egy napfogyatkozás is, égitestek takarására. Tibor atya már ekkor, ott abba’helybe’ „leérettségizett”, bár a papírt csak egy évvel később hitelesítették. Megtanulta: győzni kell, még ha „félnadrágosan” is. Megtanulta: a rendkívüli körülmények miatt „takarásban” kell maradnia. Hát nem édes pofa!
Stikában felvételét kéri a Jézus Társaságába, ha már egyszer „odaát is” olyan fontosnak tartják. Formailag egyházmegyés papként a Központi Szemináriumba kerül 1955-ben az érettségi után, ahol a forradalom után mind szűkösebb lesz a levegő. A kispapokat a békepapság soraiba akarják kényszeríteni, de Tibor atyának nincs választása: ő ezt „meg nem engedheti”, különben ő maga fogyatkozna. Utcára is kerül a szeminárium felével együtt, ismét a pálya szélén áll, de most már tapasztaltabb. Kijár a budai Széher úti kórházba a „jezsuita kertészhez”, Kovács Jenő atyához, aki az ignáci lelkiség útján terelgeti. Így jut el egészen a papszentelésig, titokban, kerülő úton. 1960. március 19-én az illegális szemináriumot szervező Tabódy István atya albérleti lakásában, a Múzeum körút 10-ben szenteli pappá Zadravecz István titkos püspök Kelényi Tibort, hetedmagával. Tabódy atyának tíz évébe kerül később ez a szentelési-kaland. A pufajkások nem játszanak. De Tibor atyáék sem játszottak, kőkemény volt a meccs. Otthon pedig semmit nem tudtak viselt dolgairól, így első szentmiséjét pár nappal később titokban mutatta be a budapest-belvárosi Szent Mihály-templom egyik mellékoltáránál. Innét hazatérve – ahogy nekem is mesélte – így szólt a családjához, amikor ajtót nyitott rájuk: „Térdre! Újmisés áldást adok”. Hát nem édes pofa! Látom a családját, amint suttogják: Jaj, Tibi, jaj nem, Tibor atya!
Tibor atya nem volt hősködő fajta. Nem kereste a konfliktust, de ha az rátalált, nem engedett, vállalta. Szentelése után sem áll be a sorba, maradt az útszélen és lett kertész, fűtő és hivatalsegéd a Széher úti kórházban, vagyis a jezsuiták illegális rendházában. Amikor a díszkert Mária-szobrát a kórház vezetősége fel akarta számolni, Tibor atyáék vállalták a munkát, majd a szobrot áthelyezték a gyümölcsös egyik rejtett zugába, ahol aztán nagyszerűen lehetett elmélkedni, imádkozni, gyóntatni. Lám, mire jó egy translatio (átvitel), annak, kinek szeme van a látásra. Mert Tibor atya a sarokba állított Mária szobor tövénél gyóntatott, egyre csak gyóntatott, az emberek pedig jöttek, egyre csak jöttek hozzá. Hívek, papok, szerzetesek, később még püspökök is.
Hosszabb távon a diktatúra mindig enged, mert látja, hogy az ütései egyre csak erősítik az ellenfelet, noha ő már nem hisz saját magában. Így esett, hogy a hetvenes évek elején a bolsevizmus megenyhülni látszott, ennek fogható gyümölcse lett, hogy a zúg-szentelt Tibor atya átment a tű fokán, plébániára engedték: Budapest-Újlak, a Béke téri Szent László-plébánia az állomáshelyei. 1981-ben Kanadában végezte el rendi képzése záró szakaszát, a harmadik probációt. Tibor atya, a hűséges fiú, visszajött onnan, hazatért. A kommunizmus utolsó, romos éveiben átmenetileg a belvárosi plébániára kerül, majd 1986-ban végre a saját fészkére száll, a Mária utcai Jézus Szíve templomba. Fölsziporkázik és megtelik a templom cserkészfiúkkal és lányokkal. Zajos élet tölti be Jézus Szívét, újjászületik a rendház. A portán Sanyi bácsi jezsuita testvér szolgál éjjel nappal és jön az erősítés, Hevenesi atya, a drága János bácsi a szekszárdi végekről, Róna Gábor az ecuadori Egyenlítőről penderül haza. Reggel hattól óránként szentmisék, szinte délig, még hétköznap is. „A jezsuitáknál mindig van mise és mindig gyóntatnak!” - mondják. Az oltárról nézve, hátul jobbra, egy öreg gyóntatófülkében várta Tibor atya az övéit. Minthogy rendkívül jó emlékezőtehetséggel áldotta meg az Isten, senkit nem felejtett, akit a Gondviselés reábízott. Felszentelése óta egyre csak terebélyesedett a lelki családja, hiszen követték őt, bárhová is került. A családokon belül pedig a nemzedékek egymástól örökölték meg Tibor atyát: „A nagymamádat ismertem, de most az unokájaként megkeresztellek téged”. Hogy hányan is keresték fel, a legkülönbözőbb helyekről, akikre ő mindig pontosan emlékezett…?! - azt rajta kívül csak a Jóisten tudta. Ennek az egy szem hűséges fiúnak az Isten olyan bőséges „családot” adott, amely messze felülmúlta a „papírformát”, hiszen az csak százszorosról beszél! Mindezt csendben, stikában, észrevétlen tette, arcán az Istenbe gyökerezett élet bíztató derűjével.
Tibor atya igazi pásztor volt, számtalan lélek jó pásztora. Ahogy idősödött, az öregedést is szépen elfogadta. Csak az oltár hiányzott neki, rajta a kedves kis cetlijeivel. Emlékeit, a sok-sok arcot, fiúk és lányok, nők és férfiak nevét mégsem felejtette, maradt mosolygósan bizakodó hűséges oltárszolga. Azt hiszem, így marad Isten színe előtt és ugye Uram, te is mondtad neki, amikor megérkezett: Na, gyere be, te, te „édes pofa”!
