A szegények megkönnyítik számunkra a mennybe jutást – Ferenc pápa homíliája

Vertse Márta – Vatikán                  

A mai evangéliumi szakaszban Jézus meglepi kortársait és minket is – kezdte homíliáját Ferenc pápa. Miközben dicsérték a csodálatos jeruzsálemi templomot, így szólt: mindabból, amit most látnak, abból „kő kövön nem marad” (Lk 21,6). Miért mondta ezeket a szavakat egy szent intézményről, amely nem pusztán egy épület volt, hanem egy egyedülálló vallási jelkép, Isten és a hívő nép háza, Miért jövendöli meg, hogy Isten népének szilárd bizonyossága összeomlik? Miért hagyja az Úr, hogy a bizonyosságok szertefoszoljanak, miközben a világ egyre inkább nélkülözi őket? – tette fel a kérdéseket Ferenc pápa.

Ami soha nem múlik el: az élő Isten és felebarátunk

Keressünk választ Jézus szavaiban. Ma azt mondja nekünk, hogy csaknem minden elmúlik. Csaknem minden, de nem minden. Ezen az utolsó előtti évközi vasárnapon Jézus azt magyarázza el, hogy az utolsó előtti dolgok múlnak el, nem a legutolsók: a templom pusztul el, nem Isten; az emberiség birodalmai és történései, nem az ember. Az utolsó előtti dolgok múlnak el, amelyek gyakran véglegesnek látszanak, de nem azok. Nagyszerű valóságok, mint templomaink és félelmetesek, mint a földrengések, jelek az égen és háborúk a földön (vö. 10-11): számunkra címlapra való hírek, de az Úr a második oldalra helyezi őket. Az első oldalon az marad, ami soha nem múlik el: az élő Isten, aki végtelenül nagyobb minden templomnál, amit építünk és az ember, felebarátunk, aki többet ér a világ minden krónikájánál.

A mindent és azonnal nem Istentől jön

Az első kísértés a sietség, az azonnal kísértése. Jézus szerint nem kell azokat követnünk, akik azt mondják, hogy a vég azonnal elérkezik, hogy „eljött az idő”. Nem kell tehát követnünk azokat, akik riadalmat keltenek és a másiktól, a jövőtől való félelmet szítják, mert a félelem lebénítja a szívet és az értelmet. Vagy hányszor hagyjuk elcsábítani magunkat a sietségtől, hogy mindent és azonnal megtudjunk, a viszketeg kíváncsiságtól, a legújabb szenzációs vagy botrányos hírtől, a zavaros történetektől, a leghangosabban és legmérgesebben kiabáló sikolyától, aki azt mondja, hogy „most vagy soha”. Ez a sietség, ez a mindent és azonnal nem Istentől jön.

A világ zajának vonzásában nem marad időnk Istenre és testvéreinkre

Ha az azonnal siettet bennünket, akkor elfeledjük azt, ami örökre megmarad: tovatűnő felhőket követünk és szemünk elől veszítjük az eget. A legfrissebb zajos hír vonzásában nem találunk már időt Istennek és mellettünk élő testvérünknek. Mennyire igaz ez ma! – állapította meg a pápa. A futás, a mindent és azonnal megszerezni akarás megszállottságában bosszantó, ha valaki lemarad. És selejtként ítélik meg: hány idős embert, születendő gyermeket, fogyatékkal élőt, szegényt tartanak haszontalannak. Sietünk, anélkül, hogy aggódnánk amiatt, hogy a távolságok nőnek, hogy kevesek kapzsisága növeli sokak szegénységét.

Jézus állhatatosságra buzdít a sietséggel szemben

Jézus a sietség ellenszereként ma mindnyájunknak az állhatatosságot javasolja: „Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket”. Állhatatosság, ha minden nap előre haladunk, tekintetünket arra szegezve, ami nem múlik el: az Úrra és felebarátunkra. Ezért Isten ajándéka az állhatatosság, amelynek segítségével megőrizzük többi adományát is (vö. Szent Ágoston, De dono perseverantiae, 2,4). Kérjük mindnyájunk és egyházunk számára, hogy legyünk állhatatosak a jóban, hogy ne veszítsük el szem elől, azt, ami számít.

Ne tévesszenek meg bennünket a hamis próféták, akik önmagukat hirdetik

A pápa ezután a kísértés egy második fajtájára hívta fel a figyelmet az evangéliumi szakaszt elemezve. Arról a csalásról van szó, amelytől Jézus el akar téríteni bennünket, amikor ezt mondja. „Sokan jönnek majd az én nevemben és azt mondják: én vagyok. Ne menjetek utánuk!” Ez az „én” kísértése. A keresztény, mint ahogy nem az azonnal, hanem a mindig keresésére indul, így nem az „én”, hanem a „te” tanítványa. Vagyis nem szeszélyei vészjelzőit követi, hanem a szeretet hívását, Jézus hangját. És hogyan lehet felismerni Jézus hangját? „Sokan jönnek majd az én nevemben” – mondja az Úr, de ne kövessük őket: nem elegendő a „keresztény” vagy „katolikus” címke ahhoz, hogy valaki Jézusé legyen. Jézus nyelvén kell beszélni, a szeretet nyelvén, a „te” nyelvén. Az beszéli Jézus nyelvét, aki nem azt mondja, hogy „én”, hanem az, aki kilép saját „én”-jéből. Azonban milyen sokszor, még jótettek esetében is uralkodik az „én képmutatása”: jót teszek, de azért, hogy jónak tartsanak; adok, hogy én is kapjak; segítek, hogy megnyerjem annak a fontos személynek a barátságát. Így beszél az „én” nyelve. Isten szava azonban a „tettetés nélküli” szeretetre ösztönöz (Róm 12,9), arra, hogy azoknak adjunk, akik nem tudják viszonozni (vö. Lk 14,14), szolgáljunk, anélkül, hogy ellenszolgáltatás várnánk (vö. Lk 6,35). Akkor feltehetjük a kérdést: „Segítek-e valakinek, akitől nem kaphatok viszonzást? Nekem, kereszténynek, van-e legalább egy barátom a szegények közül?

A szegényeket szolgálva jobban megismerjük Jézust

A szegények értékesek Isten szemében, mert nem az „én” nyelvezetét beszélik: nem képesek önmaguk fenntartására saját erejükből, szükségük van valakire, aki kézen fogja őket. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy az evangéliumot úgy éljük meg, mint a koldusok, aki Isten felé fordulnak. A szegények jelenléte az evangélium légkörébe visz vissza bennünket, ahol boldogok a lélekben szegények (vö. Mt 5,3). Tehát, ahelyett, hogy bosszankodnánk, amikor meghalljuk kopogtatásukat az ajtónkon, fogadjuk be segélykiáltásukat, mint egy felhívást, hogy lépjünk ki önmagunkból, fogadjuk be őket ugyanazzal a szeretetteljes pillantással, mint amilyennel Isten tekint rájuk. Milyen szép lenne, ha a szegények olyan helyet foglalnának el szívünkben, mint amilyen Isten szívében van számukra. A szegényekkel, a szegényeket szolgálva megismerjük Jézus ízlését, megértjük, hogy mi a maradandó és mi múlik el.

A szeretet soha el nem múló gazdagság

Térjünk vissza a kezdeti kérdésekhez – folytatta homíliájában Ferenc pápa. A számos múlandó, utolsó előtti dolog között az Úr emlékeztetni akar bennünket az utolsóra, amely örökre megmarad. Ez a szeretet, mert „Isten szeretet” (1 Jn 4,8) és a szegény, aki szeretetemet kéri, egyenesen Őhozzá vezet el. A szegények megkönnyítik mennybe jutásunkat: ezért Isten népének hitérzéke úgy tekintett rájuk, mint a mennyek kapusaira. Már mostantól kezdve kincset jelentenek számunkra, az egyház kincsét. Feltárják előttünk a gazdagságot, amely soha nem öregszik meg, amely összeköti a földet és a Mennyet és amiért valóban érdemes élni: ez a gazdagság pedig a szeretet – fejezte be homíliáját Ferenc pápa.

Közös ebéd a szegényekkel a VI. Pál aulában  

A déli Úrangyala imádságot követően Ferenc pápa is részt vett azon az ebéden, melyet a vatikáni VI. Pál aulában terítettek mintegy 1500 rászoruló számára. 150 nagy asztal köré tízesével telepedtek le a meghívottak, akiknek vendéglátását nagylelkűen a római Cares szolgáltató intézmény vállalta magára. Az ebéd végén ajándékcsomagot osztanak ki a vendégeknek, melynek tartalmát, száraztésztát és olíva olajat a La Molisana cég és a Coldiretti őstermelők szövetkezete ajándékozta. A vatikáni eseménnyel egy időben Olaszország és Európa szerte, miként egyebütt a világ számos pontján egyházi karitász közösségek látták vendégül rászoruló testvéreiket.