Tegyünk tanúságot életünk öröméről, Jézusról – Ferenc pápa homíliája a szinódusi zárószentmisén

Vertse Márta - Vatikán

A hitben való előrehaladás három alapvető lépése

A vasárnapi evangéliumi szakaszt elemezve Ferenc pápa rámutatott, hogy az epizód az utolsó, amit Márk evangélista elbeszél Jézus nyilvános működéséből. Jézus nem sokkal később belép Jeruzsálembe, hogy meghaljon és feltámadjon. Bartimeus így tehát az utolsó, aki Jézust kíséri az úton: a Jerikóba vezető út szélén üldögélő koldusból tanítvánnyá lesz, aki a többiekkel együtt elindul Jeruzsálem felé. Mi is együtt haladtunk, együtt „szinódust tartottunk” és most ez az evangéliumi szakasz megpecsételi a hitbeli előrehaladás három alapvető lépését.

Jézus meghallja a jerikói vak kiáltását

Mindenekelőtt tekintsünk Bartimeusra: neve annyit jelent, mint „Timeus fia”. A szöveg elmagyarázza: „Timeus fia, Bartimeus” (Mk 10, 46). Feltűnik azonban egy ellentmondás: az apa nincs jelen. Bartimeus egyedül hever az út mentén, otthonán kívül, apa nélkül: nem szeretik, magára hagyták. Vak, nincs, aki meghallgatná; amikor szólni akart, elhallgattatták. Jézus azonban meghallja kiáltását. És amikor találkozik vele, hagyja beszélni. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mit kért volna tőle Bartimeus: nyilvánvaló, hogy egy vak kívánsága a látás visszanyerése. De Jézus nem siet, időt szán Bartimeus meghallgatására. Ez az első lépés, ami segít bennünket a hit útján: meghallgatni. Ez a „fül apostolkodása”: meghallgatni, mielőtt még beszélnénk.

Az első lépés testvéreink meghallgatása

Ezzel ellentétben, sokan, akik Jézussal voltak, csitították, hogy hallgasson el. Ezeknek a tanítványoknak Bartimeus egy váratlan zavart jelentett az előre meghatározott programban. Követték Jézust, de saját terveikkel foglalkoztak. Ez egy olyan kockázat, amelytől mindig óvakodni kell. Jézus számára azonban a segélykiáltás nem zavart jelent, amely akadályozza útját, hanem életbevágóan fontos kérdés. Milyen fontos számunkra, hogy hallgassuk az életet! – mondta Ferenc pápa.

Isten fiatal, szereti a fiatalokat

A mennyei Atya gyermekei meghallgatják testvéreiket: nem a haszontalan pletykákat, hanem a felebarát szükségleteit. Szeretettel, türelemmel hallgassuk meg a másikat, mint ahogy Isten teszi velünk, gyakran ismétlődő imáinkkal. Isten soha nem fárad el, mindig örül, amikor keressük. Mi is kérjük a másik meghallgatására hajló szív kegyelmét. A pápa így fordult a fiatalokhoz minden felnőtt nevében: „bocsássatok meg, ha gyakran nem hallgattunk meg benneteket; ha ahelyett, hogy megnyitottuk volna szívünket, telebeszéltük a fületeket. Mint Jézus egyháza, szeretettel kívánunk meghallgatni benneteket, és biztosak vagyunk két dologban: életetek értékes Isten számára, mert az Isten fiatal és szereti a fiatalokat; és a ti életetek értékes nekünk is, sőt, szükséges, hogy tovább haladhassunk.

A második lépés, hogy közel állunk testvéreinkhez

A meghallgatás után a második lépés, hogy elkísérjünk valakit a hit útján, az az, hogy közel álljunk hozzá. Tekintsünk Jézusra, aki nem bíz meg valakit a „nagy tömegből”, amely követte őt, hanem személyesen találkozik Bartimeussal. Így szól hozzá: „Mit tegyek veled?” Mit akarsz: Jézus azonosítja magát Bartimeussal, nem tekint el elvárásaitól; mit tegyek veled: tegyek, vagyis nem csak beszélek, hanem teszek valamit érted. Nem előre meghatározott gondolatok szerint, általánosságban, hanem neked, a te helyzetedben. Íme, így tesz Isten, első személyben cselekszik, mindenkit előszeretetben részesítve. Cselekvési módjában már benne van üzenete: így csírázik a hit az életben.

A hit nem pusztán doktrína, a szívhez szól

A hit az életen halad át. Amikor a hit pusztán a tanbeli formulákra összpontosít, azt kockáztatja, hogy csak a fejnek szól, a szív érintése nélkül. És amikor csak a cselekvésre összpontosít, azt kockáztatja, hogy moralizmussá válik, hogy szociális kérdésekre korlátozódik. A hit azonban élet: azt jelenti, hogy megéljük Isten szeretetét, aki megváltoztatta létünket. Nem lehetünk pusztán a doktrína, a hit hirdetői vagy aktivisták, arra kaptunk meghívást, hogy folytassuk Isten művét, Isten útján előre haladva, a közelségben: szorosan Őhozzá kapcsolódva, egymással szeretetközösségben, közel testvéreinkhez. Közelség: íme, a titka, hogy hogyan adjuk át a hit szívét, nem pedig egy másodlagos szempontot.

Lépjünk ki saját köreinkből és öleljük át a távol állókat

Közel állni testvérünkhöz, és elvinni életébe Isten újdonságát, ez az ellenszere a már kész receptek kísértésének. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy olyan keresztények vagyunk-e, akik képesek arra, hogy közel álljunk testvérünkhöz, hogy kilépjünk köreinkből és átöleljük azokat, akik „nem a mieink közé tartoznak” és akiket Isten szenvedélyesen keres. Mindig fennáll az a kísértés, amely olyan gyakran visszatér a Szentírásban: kezünket mosni. Ezt teszi a tömeg a vasárnapi evangéliumi szakaszban, ezt tette Káin Ábellel, ezt teszi majd Pilátus Jézussal: mossa kezét. Mi azonban Jézust akarjuk követni, és hozzá hasonlóan be akarjuk piszkítani kezünket. Ő az út (vö. Jn 14,6) Bartimeus kedvéért megállt az út mentén; Ő a világ világossága (vö. Jn 9,5), lehajolt egy vakhoz. Ismerjük el, hogy ő az Úr, aki bepiszkolta kezét mindnyájunkért, és a keresztre tekintve induljunk el onnan, arra emlékezve, hogy Isten mellém állt: minden ott kezdődött el. És amikor iránta való szeretetből mi is testvérünk mellé állunk, új élet hordozóivá válunk: nem mindenki tanítómesterévé, nem a szent dolgok szakértőivé, hanem az üdvözítő szeretet tanúi leszünk.

A harmadik lépés a hiteles tanúságtétel

Tanúságot tenni a harmadik lépés. Tekintsünk a tanítványokra, akik Bartimeust hívják: nem mennek oda a koldushoz egy megnyugtató pénzérmével vagy azért, hogy tanácsokat osztogassanak neki; Jézus nevében mennek hozzá. Csak három szót mondanak, mindet Jézus nevében: „Bátorság, kelj föl, téged hív”. Az evangéliumban csak Jézus mondja, hogy bátorság!, mert csak Ő éleszti újjá a szívet. Az evangéliumban csak Jézus mondja, hogy kelj föl, hogy meggyógyítsa a lelket és a testet. Csak Jézus hív, megváltoztatva annak az életét, aki követi őt, talpra állítva, aki a földre hullott, ő hozza el Isten világosságát az élet sötétségébe. Olyan sok fiatal, mint Bartimeus, keres egy fénysugarat az életben. Az igazi szeretetet keresik. És mint Bartimeus, aki a nagy tömeg ellenére csak Jézust hívja, ők is az életért fohászkodnak, de gyakran csak hamis ígéreteket kapnak és kevesen törődnek valóban velük.

Az egyház nem egy NGO

Nem keresztény dolog azt várni, hogy a testvérek, akik választ keresnek, kopogtassanak ajtónkon; nekünk kell feléjük mennünk, nem magunkat, hanem Jézust kell elvinnünk számukra. Jézus küld minket, mint azokat a tanítványokat, hogy bátorítsunk, hogy nevében talpra állítsuk őket. Mindnyájunkat elküld, hogy mondjuk: „Isten azt kéri tőled: engedd meg, hogy szeressen téged”. Az üdvösség e megszabadító üzenete helyett, hányszor vittük el saját magunkat, „receptjeinket”, „címkéinket” az egyházban! Ahelyett, hogy magunkévá tettük volna az Úr szavait, hányszor árusítottuk ki a mi gondolatainkat, mintha az Úr szavai lettek volna! Milyen sokszor érzik az emberek intézményeink súlyát Jézus baráti jelenléte helyett! Ilyenkor egy nem kormányzati szervvé, félállami szervezetté válunk, nem pedig az üdvözültek közösségévé, akik az Úr örömében élnek – fejtette ki homíliájában Ferenc pápa.

A hit találkozás, nem elmélet kérdése

Meghallgatni, testvérünkhöz közel állni, tanúságot tenni. Az evangéliumban a hit útja szépen és meglepetéssel zárul, amikor Jézus így szól: „Menj, hited meggyógyított téged”. Pedig Bartimeus nem tett hitvallást, nem hajtott végre semmilyen művet, csak szánalomért esedezett. Érezni, hogy szükségünk van üdvösségre, a hit kezdetét jelenti. Ez a közvetlen útja, hogy találkozzunk Jézussal. A hit, amely megmentette Bartimeust, nem volt jelen Istenről alkotott elképzeléseiben, hanem jelen volt abban, hogy kereste Istent, találkozni akart vele. A hit találkozás, nem pedig elmélet kérdése. A találkozásban Jézus jön el hozzánk, a találkozásban dobog az egyház szíve. Nem prédikációink, hanem életünkkel tett tanúságunk lesz hatékony.

Életünk öröme: Jézus

Végül a pápa mindenkinek, aki részt vett ebben az „együtt haladásban”, köszönetet mondott tanúságtételéért, majd ezekkel a szavakkal fejezte be homíliáját: „Szeretetközösségben dolgoztunk őszintén, azzal a kívánsággal, hogy szolgáljuk Istent és népét. Az Úr áldja meg lépéseinket, hogy meghallgathassuk a fiatalokat, hogy közel álljunk hozzájuk és tanúskodjunk számunkra életünk öröméről, Jézusról”.