Jézus Krisztus az egyetlen reménységünk – Ferenc pápa kaunasi homíliája
Vertse Márta – Vatikán
A pápa homíliájában a szentmise olvasmányaiból kiindulva rámutatott: akik nem tudják begyógyítani történelmi emlékezetük sebeit, azok hatalomra és dicsőségre vágyakoznak, mint ahogy ezt Jézus tanítványai tették. Nem tudnak részt venni a jelen építésében, ezért a múltról vitatkoznak. Jézus ennek ellenszerét kínálja fel a legkisebbek szolgálatában.
Nincs keresztény élet kereszt nélkül
Szent Márk evangéliumának egy részét a tanítványokhoz intézett tanításnak szenteli – kezdte homíliáját Ferenc pápa. Jézus háromszor jelenti be nekik kínszenvedését és mind a háromszor ellenállásukba üközik. A vasárnapi evangéliumi szakasz (Mk 9,30-37) ezek közül a második. A keresztény élet mindig a kereszt pillanatain halad át, amelyek olykor végeláthatatlannak tűnnek. A múltbeli nemzedékek mélyen magukba vésték a megszállás idejét, a deportáltak aggodalmát, a bizonytalanságot azokért, akik nem tértek vissza, a besúgás, az árulás szégyenét. A Bölcsesség Könyve az üldözött igazról szól, akinek pusztán azért kellett elviselnie a sértéseket, mert jó volt.
Szibéria puszta neve borzongást kelt a litvánokban
„Hányan tapasztaltátok meg, hogy megingott hitetek, mert Isten nem jelent meg, hogy megvédjen benneteket; azért, mert nem volt elég hűségesnek lenni hozzá, hogy beavatkozzon sorsotokba” – utalt Ferenc pápa az ország történelmére. Kaunas ismeri ezt a valóságot. Egész Litvánia tanúskodhat arról, hogy megborzong Szibéria neve, vagy Vilnius és Kaunas gettóinak puszta említésére. Jakab apostollal, az elhangzott levélből vett szavakkal együtt egyhangon mondhatja: „öltök, irigykedtek, harcoltok és háborúskodtok (vö. Jak 4,2).
Meddő magatartás a múltba való menekülés
De a tanítványok nem akarták, hogy Jézus fájdalomról és keresztről beszéljen nekik. Nem akartak semmit sem tudni a megpróbáltatásokról és aggodalmakról. Más érdekelte őket, arról vitatkoztak hazatérőben, hogy ki közülük a legnagyobb. A hatalom és a dicsőség iránti vágyakozás a legáltalánosabb viselkedési módja azoknak, akik nem tudják begyógyítani történelmi emlékezetüket és talán éppen ezért nem fogadják el azt sem, hogy elkötelezzék magukat a jelen építésében. Ilyenkor arról vitatkoznak, hogy ki volt a legragyogóbb, a legtisztább a múltban, kinek van több joga a kiváltságokhoz a többiekhez viszonyítva. Így megtagadjuk történelmünket, mely „dicsőséges, mert az az áldozatok, a reménység, a mindennapos küzdelem, a szolgálatban felemésztett élet, a fáradságos munkában való állhatatosság története” (Evangelii gaudium, Apostoli buzdítás, 96). Meddő és hiábavaló magatartás, mert lemond arról, hogy részt vegyen a jelen építésében, elveszíti a kapcsolatot hívő népünk megszenvedett valóságával. Nem lehetünk olyanok, mint a „lelki élet azon mesterei”, azok a spirituális „szakemberek”, akik csak kívülről ítélkeznek és idejüket azzal töltik, hogy megvitassák, „mit kellene tenni”.
Nem találja élete értelmét, aki elveszíti gyökereit
Jézus, ismerve gondolataikat, a hatalmi harcok és az áldozatvállalás visszautasítása ellenszerét kínálja fel nekik. A Mester egy gyermeket állít közéjük. Ezen a mai vasárnap délelőttön, vajon kit állít majd közénk? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Kik lesznek azok a legkisebbek, a legszegényebbek, akiket be kell fogadnunk, száz évvel függetlenségünk után? Ki az, akinek nincs semmije, hogy viszonozza erőfeszítéseinket és meghálálja lemondásainkat? Talán városunk etnikai kisebbségei, vagy azok a munkanélküliek, akik emigrálni kényszerülnek. Talán a magányos idősek vagy azok a fiatalok, akik nem találják életük értelmét, mert elvesztették gyökereiket. „Közéjük” – annyit jelent, hogy Jézus mindnyájuktól egyenlő távolságra állította a gyermeket, hogy senki se színlelhesse, hogy nem látta, mert túlságosan messze volt, senki se mondhassa, hogy másokat illet a felelősség.
A kicsinyekben magát Jézust fogadjuk be
A „kilépő” egyház képének bemutatására a pápa a litvániai folyók allegóriáját használta fel. Vilnia, Neris, Nemunas folyók egymásba ömlő vize arra emlékeztet, hogy ne féljük „kilépni” még akkor sem, amikor úgy tűnik, hogy feloldódunk, ha elveszünk a legkisebbek, az elfeledettek, a lét perifériáin élők szolgálatában. Tudjuk, hogy a kilépés bizonyos esetekben azzal jár, hogy megállítjuk lépteinket, hogy meghallgassuk és elkísérjük az út szélén lemaradtakat. Olykor úgy kell viselkednünk, mint a tékozló fiú édesapja, aki a kapuban várja fia visszatérését, vagy mint a tanítványok, akiknek meg kell tanulniuk, hogy a kicsinyekben magát Jézust fogadjuk be.
Örömteli szolgálatunkkal mutassuk meg, hogy Jézus az egyetlen reménységünk
Mert ezért vagyunk ma itt, hogy befogadjuk Jézust szavában, az Eucharisztiában, a kicsinyekben. Fogadjuk őt be, hogy engesztelje ki emlékezetünket és kísérjen el bennünket egy olyan jelenben, amely továbbra is lelkesít bennünket kihívásaival. Kísérjük el Jézust, mint tanítványok, mert nincs semmi olyan valóban emberi, ami ne visszhangozna Krisztus tanítványai szívében. Így magunkénak érezzük korunk embereinek, főleg a szegényeknek és szenvedőknek örömét és reménységeit, szomorúságát és szorongásait (vö. II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes, Lelkipásztori konstitúció, 1.), és bensőségesen szolidárisnak érezzük magunkat ennek a városnak és egész Litvániának embereivel és történelmével, életünket örömmel a szolgálatnak kívánjuk szentelni és így tudathatjuk mindenkivel, hogy Jézus Krisztus a mi egyetlen reménységünk.
