Hálaadás – Janka Ferenc atya elmélkedése Úrnapjára

Az egyház liturgikus ünneplésének kibontakozását látjuk az evangéliumok visszaemlékezéseinek fényében. A kenyérszaporítások előkészítik ezt a misztériumot (Mk 6,41). Az utolsó vacsora (Lk 22,19) a mélységét tárja fel. Az emmauszi tanítványok története (Lk 24,30) pedig már a visszaemlékező felismerés jegyében említi. Jézus ismertetőjegye a hálaadás, a megosztott, tápláló és üdvösséges kenyér.

Az eukarisztia a hálaadás szentsége. Krisztus hálaadása az Atyának, a kettejük között a Lélekben megvalósuló tökéletes szeretet-kapcsolatért. Az Atyától kapott küldetésért és ennek hűséges véghezviteléért. Az eukarisztia egyszersmind az egyház hálaadása Krisztusért, az ő megváltó művéért, jelenlétéért a Lélek ajándékáért.  

A katolikus egyház Istennel való kapcsolatunk kitüntetett eseményeit, jeleit és eszközeit szentségeknek hívja. A Trienti Zsinat hetet sorol fel. A beavatás szentségeit: keresztséget, a bérmálást és az eukarisztiát. A hivatás szentségeit: a házasságot és a papi rendet. Valamint a gyógyulás szentségeit: a bűnbocsánatot és a betegek kenetét.

Az évszázadok során a szentségek értelmezését és magyarázatát szolgálni hivatott, hatalmas filozófiai és teológiai hagyomány egyszerre ajándék és kihívás számunkra. Rengeteg kincset rejtő, felbecsülhetetlen értékű örökség. Ugyanakkor a kulturális paradigmaváltozások miatt sokak számára immár értehetetlen és ezért érdektelen absztrakció. Ha egy régi épület falépcsői elkorhadnak, letörnek, nem lehet feljutni az emeleti helyiségekbe. Ha a közgondolkodás intellektuális és spirituális lépcsőfokai elenyésznek, a többség számára a magasabb szintek teljesen megközelíthetetlenné válnak. A teológia és az igehirdetés feladata ezért minden korban az, hogy – a Jákob álmában szereplő angyalokhoz hasonlatosan – a földről az ég felé és az égből a föld felé mozogva élő kapcsolatot teremtsenek a földön alvó és álmodó ember meg az Isten országának ajtaja között.

P. Carlo Huber római jezsuita filozófus professzor az olasz cserkészeknek is országos vezetője volt. A fiatalokkal való foglalkozása során ismerte fel, hogy a szentségeknek is van egy lentről fölfelé és egy föntről lefelé vezető dinamikájuk. Az emelkedő, aszcendens dinamika egy erős tapasztalatból indul ki. Ezt követi egy fontos gesztus, egy szimbolikus cselekedet, majd ennek a magyarázata. A deszcendens, a leszálló irány pedig fentről lefelé közelít, alakít át és emel a magasságba.

Az eukarisztiát is ennek jegyében világította meg. Az oltáriszentséggel kapcsolatban gondoljuk el egy kirándulás élményét. Késő délután egy kis csapatban már senkinek sincs élelme és mindnyájan nagyon éhesek. A tábor még messze, a vacsora távoli remény. Ekkor az egyik gyerek a hátizsákja aljában talál még egy utolsó szendvicset. Előveszi. Ránéz a társaira. Megosztja velük és azt mondja: mi barátok vagyunk! Az éhség, az élelem megosztása és a gesztus magyarázatában bontakozik ki a barátság valósága.

Az eukarisztia fentről lefelé haladó dinamikája fordított. Itt hittanból azt tanuljuk, hogy ez Krisztus teste a kenyér színe alatt. A valóság, amit összegez, Jézus megtestesülése és húsvéti misztériuma, bűneink bocsánatára és az örök életre. A tapasztalat pedig, amire vonatkozik, egzisztenciális éhségünk valamire, pontosabban valakire. Egy szavakkal alig megfogalmazható mélységű és intenzitású hiány és vágy. Mindenki érzi ezt, mégis csak kevesen tudják személyesen Krisztushoz kapcsolni. Pedig a szentségek Istentől az ember felé lehajló igazságai akkor táplálnak és gyógyítanak, ha szervesen kapcsolódnak a személyiségünkhöz.

Ezért érdemes költői segítséggel ismét lentről indulni. József Attila saját, Isten után vágyódó lelkét egy nappal bennünk szunnyadó, szívszorítóan éhes, kóbor kutya képéhez hasonlítja, ami elalvásunk előtt önálló életre kel.

„Egyszer csak előbúvik

Nappali rejtekéből,

Belőlünk,

Az az oly-igen éhes,

Lompos, lucskos kutya

És Istenhulladékot,

Istendarabkákat

Keresgél.

(A kutya)

Az „Ars poetica helyett” című írásában Pilinszky háborús emlékeit idézi fel és ennek kapcsán ír a hasonlíthatatlan éhségről.

„Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak - mint éhség, szomjúság és hazátlanság - elemi jelentését... Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt.”

A marharépát falni próbáló, de azt minduntalan visszaöklendező, egykor talán ínyenc „Francia fogoly” látomása is ezt a drámát idézi meg.

"Csak azt feledném, azt a franciát..."

S a fülemből, a szememből, a számból

a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Istent kereső emberségünk földi étkekkel kielégíthetetlen éhét csak a végtelen isteni szeretet csillapíthatja. Erre – a költő nyomán – mi emberek magunktól, itt képtelenek vagyunk. De az eukarisztia, a hála szentsége révén mégis részesülhetünk Benne.

Az emberi itt kevés a szeretetre

Elég, ha hálás legbelül,

ezért-azért,

egyszóval mindenért.

(Pilinszky János: Az ember itt)