Isten titka és felismerhetősége: Janka Ferenc atya elmélkedése Szentháromság vasárnapjára

Az Istennel való kapcsolat hidját az Egyház tanításának két pillére tartja. Az első a IV. Lateráni zsinat (1215) definíciója Isten örök titkáról, a másik az I. Vatikáni zsinat tanítása Isten biztos felismerhetőségéről.

Az „analógia dogmának” is nevezett tanítás így hangzik. „A Teremtő és teremtménye között bármekkora legyen is a hasonlóság, a köztük lévő különbség mindig nagyobb.” A „mindig nagyobb különbség” első hallásra talán elkedvetlenít bennünket, hiszen saját végességünket, képességeink töredékességét érzékeljük általa. Valójában azonban inkább örülnünk kellene. Hiszen Isten minden elképzelhető dimenziónkat pozitív, üdvösséges értelemben halad meg.

Párját ritkító mélységű filozófiai-teológiai intuícióval ír erről Szent Pál az efezusiaknak: „Isten mindent felülmúl, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,6). Az Isten egészen más létteljességű, igazságú, jóságú és szépségű valóságáról beszél a költő is: „Az a valóban isteni, amit a legnagyobb sem ér utol, mégis benne van a legkisebben is.”  (Hölderlin: Hyperion). Szent Ágoston Vallomásai pedig így közelítenek hozzá: „Mérhetetlenül meghalad mindenemet, és bensőbb, a legbensőbbemnél”.

Ezek után szinte úgy érezzük, hogy az Isten elérhetetlen távolságba került tőlünk. Szent Pál rómaiakhoz írott leveléhez kapcsolódik azonban az a másik belátás, ami Isten megismerhetőségéről szól. „Istent, mint mindeneknek eredetét és célját, a teremtett emberi értelem fényénél biztosan fel lehet ismerni.” A biztos felismerhetőséggel kifejezett igazság ugyan sohasem jelent tökéletes kiismerhetőséget, azonban éppen elégséges intellektuális, érzelmi és spirituális bizonyosságról tanúskodik, ami alapján az életünket Istenre bízhatjuk. A közelítő érték bizonyosságával kapcsolatban Nicolaus Cusanus geometriai hasonlatára gondolhatunk a kör kerületének és területének számításával kapcsolatban. A két érték mindig egészen biztosan a kör köré és a körbe írt sokszög értékei közé esik. Minél több szögűek a sokszögek, annál pontosabb közelítéssel.

Azt Istent kereső ember az embert kereső Isten szeretetének erőterében halad bizalommal, egyre biztosabban felismerve, hogy keresése vágyát is Isten oltotta belé.

A titok és az elégségesen biztos felismerhetőség feszültségében közelíthetünk a Szentháromság egysége és hármassága, de az isteni személyek valósága felé is. Mielőtt róluk beszélnénk, még egy további dilemmára is gondolnunk kell. A természetfölöttiről, az egészen másról, mi emberek csak emberi módon tudunk szólni. Tehetjük ezt emberszabású gondolatokkal, antropomorfizmusokkal. Vagy – szintén emberi eszközökkel, de elvontabban – filozófiai fogalmak útján. Ilyenek a személy, a természet, az egység és a hármasság, a kapcsolatok, az eredések és küldetések... Nietzsche az absztrakt, filozófiai megközelítésekről azt írja, hogy ezek sápadtak és vérszegények az Ószövetség olykor rettentő, máskor hallatlanul gyöngéd Istenről szóló beszédével szemben. A nagy diagnoszta meglátását komolyan véve, – ugyanakkor nem lemondva a fogalom erőfeszítéséről – közelítsünk most az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyének titkához és igazságához.

Az Atyához, akit a Jézustól tanult legszentebb imánkban mi Atyánknak szólíthatunk. Ez azt jelenti, hogy Isten gyermekei vagyunk, egymásnak pedig testvérei. A fogadott fiúság méltósága a mennyország örököseinek sorába hív. Az egyetemes testvériség pedig egy új életstílus kialakítására ösztönöz. Ezt gazdagítja János evangéliumának központi gondolata: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A szeretett tanítvány istengyermekségünk két további mozzanatára emlékeztet. Arra, hogy az Atya nem valamilyen érzelemmentes távolságból szemléli teremtményei botladozását a földön, hanem önmaga kinyilatkoztatásaként, szeretetből elküldi, odaajándékozza egyszülött Fiát. A másik pedig, hogy a világ nem csak a kísértések terepe, a test és a szemek kívánságával, meg az élet kevélységével, hanem az Atya szeretetére méltó hely.  Az üdvösség munkálásának profán és szent a tere. Ami kezdettől fogva gondjainkra bízatott. Amit – emberi kapcsolatainkhoz és önmagunkhoz hasonlóan – művelni és őrizni kell!

Az emberi apaság és Isten Atyasága különbségével kapcsolatban tudjuk, hogy a legjobb édesapa sem éri el a mennyei Atya tökéletességét. Megfordítva viszont hisszük azt, hogy a testi és lelki atyáknak is az örök Atyától kell tanulniuk a tökéletességet és az irgalmasságot.

A Fiú Urunk és testvérünk. Nem a tékozló fiú fényűző életével pazarol és nem az idősebb testvér irigységével szemléli a megtérőt. Messzire, a földre jön, az Atyai házból, de mindvégig az Atyával való kapcsolatban marad. Nem szolgaságra hív bennünket, de elénk éli a szolgálat örömét. Barátságból mindent tudtunkra adott, amit Atyjától hallott. Barátsága pecsétje a kereszten értünk adott élete. Feltámadása pedig örök életünk záloga.

A Szentlélek az ajándékozó Atya és a megajándékozott Fiú kapcsolatában az Ajándék. A szerető Atya és a szeretett Fiú relációjában a Szeretet. Nem csak kettejük egymás iránti szeretete, ami páros önzés is lehetne, hanem az együtt szeretett harmadik.

A Szeretet Ajándéka, az önmagát ajándékozó Szeretet élete a Szentháromság. Dicsőítsük a Szentháromságban egy Istent, hogy áldásában részesülhessünk, hogy általa és benne mi is áldássá lehessünk.