Tehetség - Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 5. vasárnapra

A mikor kérdésre azt felelhetjük, hogy nyilvános működése kezdetén. Hiszen még éppen most történt a keresztsége, megkísértése a pusztában, az első apostolok meghívása. Most hangzottak el a boldogságok.

Arra, hogy kiknek mondta, Szent Máté válaszol. „Amikor Jézus meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai” (Mt 5,1).

A két előbbi kérdés igazából a harmadik, a „hogyan mondja” miatt lesz fontos és ennek összefüggésében tárul fel a maga teljességében. Na nem azért, mintha Jézus hangszínét, beszédének rokonszenvességét, szuggesztivitását reprodukálhatnánk. Erről máshol olvasunk, amikor az evangélisták arról tudósítanak, hogy „ember még így soha nem beszélt” (Jn 7,46). Mert a Mester „nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem mint akinek hatalma van” (Mt 7,29).

A hogyan mondta kérdésre itt az „elképesztő bizalommal” válasz illik. Jézus nyilvános működésének kezdetén ez a bízó nagyvonalúság lep meg és ragadnak magával bennünket. De mégis milyen alapon bátorkodik azt mondani nekik, hogy ti vagytok a föld sója és a világ világossága? Annál is inkább, mert János evangéliumában a szeretett tanítvány hite által megvilágított emlékezete szerint az Úr magáról jelentette ki, hogy „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála” (Jn 8,12). Annyira fontos alapigazság ez, hogy sok Krisztus ikon nyitott evangéliumoskönyvében ez az igehely szerepel. A Teremtő által megalkotott természetes fény, a kinyilatkoztatott Élet Igéjének világosságában a Szentlélek kegyelmének szellemi tüze által lényegül át az örök boldogság ragyogásává. Hát hogy lennénk mi a világ világossága? Meg a föld sója?

Jézus bizalma egyszerre ébreszt bennünk félelmet és lelkesedést. Félelmet azért, mert túlságosan is jól ismerjük saját magunkat és egymást. Lelkesedést pedig azért, mert ösztönösen érezzük, hogy valódi teljesítmény sohasem születhetett volna szülő, tanár, művész, lelki mester tanítványaiba helyezett bizalma nélkül.  

A mikor, kinek és hogyan mondta kérdések előtt a legfontosabb tehát mégiscsak a „ki mondta” titkát megközelíteni. Ki az, aki ilyen hamar, ilyen tudatosan és bátran, ilyen bizalommal mer egy emberi közösséget megszólítani? Embereket, hogy személyiségük ízét, egyéniségünk fényét kibontakoztassa belőlük.

A gyémántot gyémánttal csiszolják, az embert emberrel nevelik. Tehetséget csak a tehetséget felismerni és elismerni képes mester képes kibontakoztatni. Mert az örül csak igazán a tehetségnek, aki maga is tehetséges valamiben. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberségünk legfontosabb tehetségeit pedig – a hit, a remény és a szeretet képességét – csak Isten tökéletes Ikonja, szeretett Képmása tudja belőlünk előhozni. Mert benne rejlik az isteni kreativitás, vagyis tehetség egész teljessége. Ő az, aki felismer és elismer bennünket. Aki bízik bennünk és bátorít. Ő az igazi tehetséggondozó, akinek barátsága örök életet kínál.

A nevét ismerni véljük. Jézus a Krisztus. A Jézus szó a héber יֵשׁוּעַ (Jesua) „Jahve a szabadító” üzenetét közvetíti, míg a Krisztus a görög Χριστός (Khrisztosz) „felkent”, „megváltó”, „üdvözítő” jelentést hordozza. A név mindig a személy misztériumával való találkozás lehetősége. Jézus Krisztus személye pedig isteni és emberi természetének egységéből szólít meg bennünket ma is és ezt mondja: „Ti vagytok a föld sója és a világ világossága”.

De mire is jó a só és mire való a világosság? A só nem luxusfűszer. Olyan íz, ami nélkülözhetetlen. Nem véletlenül végződik jól a mesebeli királykisasszony története sem, aki úgy szerette az apját, mint a sót. Persze a sóból meg a világosságból sem jó se a túl sok, se a túl kevés.

De lehet-e túl sok vagy túl kevés a hitből, reményből és szeretetből? Vajon miként érthetjük jól Szent Bernát mondatát, aki szerint „a szeretet mértéke a mértéktelenség”?

Igaz, hogy az isteni erények Isten végtelensége felé vezetnek bennünket, ezért nincs emberi mértékük. Irányuk, rendjük és lényegük mégis van. Mert a hittel kapcsolatban irányt téveszt mind a hiszékenység, mind a hitetlenség. A remény rendetlensége a vakmerő bizakodás, de a kétségbeesett reménytelenség is. A szeretet pedig ellentétébe torzul a gátlástalan szenvedélyben és az szeretetlen önzésben egyaránt.

A sóból kevés kell. Pontosabban kevés is elég belőle. Jó esetben a lámpás fénye sem vakít, de nem is alszik el. Joseph Ratzinger fiatal teológusként „A föld sója” című írásában a kereszténység jövőjéről elmélkedik. Szerinte a jövő egyháza egy kreatív kisebbséget alkot majd. Mint a tudománytörténet kis műhelyei, ahol néhány lángelme tehetsége és szorgalma korszakokat határozott meg.

Győzze le hát minden jogos félelmünket isteni Mentorunk nekünk szóló evangéliuma: ti vagytok a föld sója és a világ világossága. Ihlessen bennünket az igazi zsenik, egyházunk szentjeinek ízes sokfélesége és irányítson bennünket is életre váltott tehetségük színpompás, szelíd fénye.