Kié lesz? - Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 32. vasárnapra

Abban a reményben kérdeznek, hogy Jézus is kénytelen lesz belátni feladványuk megfejthetetlenségét és ezzel elismerni a halál utáni élet lehetetlenségét.

A „kié lesz az asszony a feltámadáskor, hiszen mind a hét férfi felesége volt” kérdése csak a birtoklás evilági szempontja szerint gondolja el az emberi kapcsolatokat. Ami csak az enyém, az nem lehet egyszerre a tiéd is. Földi életünk bizonyos területein indokolt is ez a megközelítés. Hiszen éppen a Krisztus által oly nagy becsben tartott és ezért szigorúan óvott házastársi szeretet és hűség követeli meg ezt. „Hallottátok a régieknek szóló parancsot: ‘Ne törj házasságot!’ (Kiv 20,14). Én pedig azt mondom nektek: mindaz, aki bűnös kívánsággal asszonyra néz, szívében már paráználkodott vele” (Mt 5,27-28). Az sem véletlen, hogy Izrael idegen istenek felé forduló hódolatát a próféták gyakran nevezik paráznaságnak, ami éles ellentétben áll Jahve szövetségi hűségével. A népnek ugyan számolnia kellett hűtlensége következményeivel. Isten hűsége és irgalmas szeretete azonban örökre megmaradt.

Ennek az örök szeretetnek a fényéből beszél Jézus a feltámadásról, az élet új szintjéről és minőségéről. „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.”

Jézus kijelentése első hallásra mintha azt sugallaná, hogy a feltámadás az evilági élet megszokott rendjéhez képest valami kevesebb. „A feltámadtak nem nősülnek, s nem is mennek férjhez”. Talán azért, mert a házasság méltatlan lenne a feltámadt, angyalihoz hasonlító léthez? Vagy azért, mert azok, akik nem élnek házasságban önmagukban hasonlatosabbak lennének az angyalokhoz?

Nem valami kevesebbről, hanem inkább sokkal többről van itt szó. Jézus ezért nem áll meg házasságon és a halálon túllépő angyali létnél, hanem így folytatja: „akik feltámadtak Isten fiai”.

A Krisztus húsvéti misztériuma fényében íródott evangéliumokat áthatja a feltámadottal való találkozás mindent megvilágító és átalakító élménye. A mózesi törvényt a Mózesnek adott személyes kinyilatkoztatás titkába helyező jézusi kijelentés értelme is így tárul fel. „Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”

A feltámadottak az élő Isten fiai, akiért mindenki él. Az Isten gyermekének lenni, a legszorosabban az Istenhez tartozni, ebben az összefüggésében tehát azt jelenti, hogy Istenért élni. Istenért élni pedig annyit tesz, hogy az életünket, a vágyainkat Isten szándéka szerint alakítjuk.

Jálics Ferenc a szemlélődő lelkigyakorlatok és a lelkivezetés nagymestere szerint az ember üdvös állapota az istenközpontúság, bűnös helyzete pedig az énközpontúság. A Szentírás és a teológia az ember három alapvető kívánságáról beszél. A bírvágyról, a hatalomvágyról és a becsvágyról. A birtoklás vágya anyagi vagy szellemi javak megszerzésére vagy megtartására tör. A hatalomvágy a saját akarat és befolyás érvényesítését célozza. A megbecsülés vágya pedig igaz voltom elismerése, presztízs és dicséret után sóvárog.   

Az énközpontúságból a te-központúságon át vezet az út az istenközpontúságig. A bírvágy az ajándékozni tudáson át haladhat az Istent megillető önátadás felé. A hatalomvágy a szolgálatkészségen keresztül közelítheti meg az istenszolgálat magasztosságát. A becsvágy pedig mások tiszteletének elsajátítása révén ízlelheti meg az istendicséret és az imádás örömét.

A Miatyánk kérései is ebbe az irányba vezetnek. Jézus arra tanít minket, hogy ha a legmélyebb vágyainkat Istenbe helyezzük, akkor ezek – és velük mi magunk is –, nem megsemmisülünk, hanem megtisztulunk, átalakulunk és beteljesedünk. Mi, bírvágyó emberek, a „jöjjön el a te országod” kérésben a legnagyobbra vágyunk és a legnagyobbé leszünk. Hatalomvágyunk a „legyen meg a te akaratod” fohász révén az irgalmas jóság munkatársává szelídül. Becsvágyunk pedig az Isten szentségét felismerő és kívánó „szenteltessék meg a te neved” kívánságban abba a biztos reménybe kapaszkodik, hogy „Az, Aki Van” mindnyájunkat tisztel, szeret és meghív a vele való közösségre.

A „kié lesz az asszony a feltámadáskor” kérdésre a felelet tehát az, hogy az Istené lesz. Mert a földi élet hétszeres kudarca sem akadályozhat meg senkit sem abban, hogy az Istené legyen. Mint ahogy mindenki az Istené lehet, aki elfogadja a feltámadás felé vezető élet, az énközpontúságból a te-központúságon át az istenközpontúságba vezető üdvözítő szeretet ajándékát.