Ratzinger bíboros prefektus és a felszabadítás teológiája: P. Szabó Ferenc sorozatának 5. része
P. Szabó Ferenc SJ - Budapest
A Hittani Kongregáció prefektusa sokat foglalkozott a latin-amerikai felszabadítás teológiájával.[1] Az ezredfordulóra már elcsendesedtek a viták: egyrészt mivel a zsinat után kialakult keresztény–marxista párbeszéd, ami e földrészen a kérdéses teológiában és az általa gyakorolt politikai elkötelezettségben nyilvánult meg, a bolsevizmus bukása után okafogyottá vált. A Kelet-Európában megvalósult kommunista rendszer igazi arcát csak akkor kezdték megismerni, amikor Szolzsenyicin és mások leleplezték a GULÁG-szigetvilágot, majd amikor szovjet tankok eltiporták 1956-ban a magyar forradalmat, 1968-ban pedig elfojtották a prágai tavaszt. Sajnos, miként egyes nyugati baloldali értelmiségiek, a latin-amerikai felszabadítási teológia egyes szélsőséges képviselői is még 1989 után sem látták be, hogy a marxista ideológia, ha következetes, diktatúrához vezet. (Ezt hangoztaja napjainkban Ferenc pápa, amikor óv a totalitarizmusba torkolló ideológiáktól.)
A másik oka a felszabadulás-teológiák körüli viták elcsitulásának - a baloldali ideológiákból való kiábrándulás mellett - az, hogy az egyházon belüli teológiai párbeszéd kiegyensúlyozottabb lett. Igaz, részben még továbbra is fennáll a társadalmi helyzet, amely létrehozta ezt a teológiát: a szegények kiáltása az igazságosságért. Ferenc pápa is visszhangozta ezt a kiáltást, amikor dél-amerikai útján, a felszabadító Krisztus üzenetét hirdette és tovább hirdeti a globalizálódó világnak, megbélyegezve az új kapitalizmus igazságtalanságait. („A gazdagság öl!”)
Szakemberek a felszabadítás teológiáját (főleg krisztológiáját) a krisztológia 20. századi megújulási „mozgalmához” sorolják, amely visszahajolt a Bibliához, a történeti Jézus üzenetéhez, keresztjéhez és feltámadásához. Ez a tendencia az úgynevezett „alulról kiinduló” krisztológia, amely továbbgondolja a khalkédoni dogmát, és a hangsúlyt Jézus igaz emberségére helyezi.
Az alulról kiinduló krisztológiát manapság kontextuális krisztológiának is nevezik, és ide sorolják a felszabadítási teológia képviselőit is. (Vö. K.-H. Menke tanulmányát in MÉRLEG 2001/3, 267-268.) Általában minden kontextuális krisztológia abból a tényből indul ki, hogy Isten önközlését a befogadók különféle gondolkodási horizontja és kategóriája közvetíti, amikor a Krisztus-esemény megértéséről van szó. „Ebből a nézőpontból szemlélve más vallások olyan kincseknek számítanak, melyek Krisztusról olyasmit mondanak el nekünk, amit nélkülük soha nem tudtunk meg róla. Analóg módon érvényes ez Ázsia, Afrika vagy Latin-Amerika kereszténység előtti kultúrájára. Dél-Amerikában a felszabadítás teológiája olyan krisztológia körvonalait vázolja fel, amely Jézus megváltó jelentőségét nemcsak elméleti síkon akarja igazolni, hanem azt különösen »szotériopraxis« szemszögéből tekinti, vagyis az üdvösséget a megszabadítás gyakorlatába ágyazva az embertelen politikai és szociális struktúráktól való megmentésben látja.” [Menke in Mérleg 2001/3, 268)
A teológiai vita az ezredforduló után is tovább folyt az „alulról kiinduló” felszabadítási teológusok egyes műveiről. 2006. november 26-án kelt, de csak 2007. március 15-én hozták nyilvánosságra a Hittani Kongregáció közleményét (notificazione), amely a salvadori felszabadítási teológus, Jon Sobrino jezsuit, két könyvét bírálja: ezek: Krisztus, a felszabadító (1991) és A Jézus Krisztusba vetett hit (1999) A közlemény az El Salvadorban működő baszk jezsuita krisztológiáját öt ponton kérdőjelezi meg: 1.Jézus istensége, 2.Isten Fia megtestesülése, 3.Jézus és Isten országa viszonya, 4.Jézus emberi öntudata, 5. Jézus halálának üdvhozó értéke. Látjuk, hogy a khalkédoni dogma újraértelmezéséről van szó. Megjegyzem: Róma nem tiltotta el P. Sobrinót a teológia tanításától.[2]
A felszabadítás teológiája művelői joggal hivatkozhattak a zsinat Ad gentes kezdetű „missziós” dokumentum felszólítására: „Minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, amely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét felhasználva milyen utakon keresheti a hit megértését, s hogy miképpen lehet összeegyezteti a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel.” (AG 22)
A gyorsan változó, globalizálódó világ új evangelizálásának távlatait és feladatait keresve a teológiának tisztáznia kellett/kell világviszonylatban a latin-amerikai felszabadítási teológusok által felvetett problémákat: a szegényeknek hirdetni a felszabadító örömhírt, ehhez kapcsolódik az inkulturáció kérdése, valamint a ma vitatott nehér probléma, a kereszténység és a világvallások viszonya Isten egyetemes üdvözítő terve távlatában. Tehát, hogy a Názáreti Jézus az egyetemes üdvözítő.
Ezt a feladatot sürgeti a Latin-Amerikából jött Ferenc pápa, amint az Evangelii gaudium kezdetű programot kijelölő buzdítása és számtalan megnyilatkozása jelzi.
Végül még egy érdekes tényt említek: Müller bíboros és Gutiérrez együttműködését. 2013-ban jelent meg olaszul Gustavo Gutiérrez és Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció új prefektusa közös könyve: Szegényen a szegényekért. Az egyház küldetése. A könyvre azért figyelt fel a sajtó, mivel Joseph Ratzinger bíboros utódja a Hittani Kongregáció élén, Gerhard Ludwig Müller bíboros lett, aki a felszabadítás-teológia egyik ismert - és Ratzinger bíboros által bírált - képviselőjével írt könyvet. Müller Gutiérrez tanítványa és csodálója. Amikor XVI. Benedek 2012-ben Gerhard Ludwig Müller bíborost kinevezte a kongregáció élére, egyesek meglepődtek, hiszen a pápa ismerhette a két szerző barátságát, mint a volt bíboros prefektus, aki 1984-ben és 1986-ban két instrukcióban is keményen bírálta a felszabadítás teológiája elhajlásait.
„Dominus Jesus”
A felszabadítás teológiája kérdése mellett Wojtyła hamarosan ráruházta a hit őrére, Ratzingerre azt a feladatot is, hogy folytassa a tárgyalásokat az elpártolt Marcel Lefebre érsekkel. Ez a francia, aki elutasította a II. Vatikáni zsinat reformját, 1970-ben megalapította a X. Szent Piusz Papi Testvérületet, és több ezer követőt vonzott ma köré. 1976-ban saját szakállár papokat szentelt, akik meg akarták tartani a Katolikus Egyház hagyományos rítusát. Minden megegyezési kísérlet, amellyel idáig próbálkoztak, meghiúsult. Minket most a teológiai kérdések érdekelnek.
Seewald a Millennium címet viselő 56. fejezetben (II, 81k) röviden szól az 1999. október 31-re aláírásra elkészített ökumenikus Nyilatkozatról: Katolikus-Lutheránus megegyezés a megigazulásról. Utána bővebben (II, 87-91) az erős vitát kiváltó Dominus Jesus k. dokumentumról, amelyet 2000. augusztus 6-án tettek közzé.[3]
A DJ nyilatkozat beilleszkedett a milleniumi emlékezésekbe. De a dokumentum nem máról holnapra született., magyarázza Seewald: Mielőtt a szövegét egyhangúlag megszavazták, át kellett futnia a Hittani Kongregációm hosszadalmas belső tanácskozásain, a Vallásközi Párbeszéd és a Keresztény Egység Tanácsával tartott számtalan munkaülésén is. Tartalmilag arról a veszélyről volt szó, amely a relativizáló elméletek felől fenyegeti az Egyházat. A teológiai vitákon a hitigazságokat túlhaladottnak, vagy csak viszonylagos értékűnek mondták, magát Krisztust pedig többnyire csak különleges, de korlátozott történelmi személynek tekintették.
Ezekkel szemben a Dominus Jesus azt hangsúlyozta, hogy a katolikusoknak ’szilárdan hinniük kell’, hogy Jézus Krisztusban valóban az istenség egész teljessége lakozik. Az Egyház meghatározásához a dokumentum Lumen gentium konstitúcióból /8. pont/ idézte, hogy Krisztus Egyháza a kereszténységen belüli sok szakadás ellenére továbbra is csak a katolikus Egyházban áll fenn /létezik: „subsistit in” (Seewald II, 88)
A protestánsok főleg e kitétel, valójában a II. Vatikáni zsinattól átvett egyháztani kijelentés miatt (LG 8) bírálták a nyilatkozatot; de számtalan más oldalról – főleg katolikus és nem katolikus teológusok - keményen kritikákat fogalmaztak meg a Kongregáció, sőt Ratzinger bíboros prefektus személye ellen, mert őt tartották a nyilatkozat egyedüli szerzőjének. Helytelenül, ezt magára Retzingerre hivatkozva kimutatja Seewald, aki – szerintem - túlságosan is részletezi azokat a kritikákat, támadásokat, amelyek a német média oldaláról érték a Hittani Kongregáció prefektusát.
Ratzinger bíboros két évtizedig II. János Pál pápa „szolgálatában”dolgozott. Valójában még ha a végső felelősség reá hárult is, még a Kongregáció dokumentumainak sem ő volt az egyetlen szerzője, mert a lengyel pápa a Kúria konzervatív teológusait is bevonta az előkészítésbe.
[1]https://www.magyarkurir.hu/nezopont/a-felszabaditas-teologiaja-az-ezredfordulo-utan
A Hittani Kongregáció két dokumentuma 1984-ben, majd 1986-ban rámutatott, hogy az igazságosság és a szeretet valóban kötelezi az embert, hogy küzdjön a szegények és elnyomottak jogaiért, de arra is, hogy a társadalmi struktúra megváltoztatása önmagában még nem valósítja meg az „új embert”.
[2] Vö. Nemeshegyi Péter SJ: „Jon Sobrino és a felszabadítás teológiája” in Távlatok 76 /216.
