Mi Atyánk – Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 17. vasárnapra

Lenyűgöző és magával ragadó az imádságról szóló teológiai és lelkiségi írások sokasága és mélysége is. Kelet és nyugat egyházatyáinak, sivatagok és a kolostorok istenkeresőinek, különböző tájak és korok teológusainak, szentjeinek és misztikusainak vallomásai és írásai tanítanak az imáról, az elmélkedésről és a szemlélődésről. De nemcsak régen keletkeztek, hanem ma is születnek inspiráló művek az imáról és a Miatyánkról is. Elég, ha Benedek pápa Názáreti Jézus című könyvének vonatkozó fejezeteire gondolunk. Ezek az írások abban segítenek bennünket, hogy imáink ne csak gépiesen ismételt mondatok legyenek, hanem az értelmünket, a szívünket és az egész életünket átalakító Szentháromsággal való találkozás és egyesülés titkos színterévé alakuljanak.

Bő húsz éve, egy teológiai konferencián kérdeztem meg az évtizedeken át japán misszióban szolgáló, kétszeres doktor, tudós egyetemi tanár, Nemeshegyi Péter jezsuita atyát, hogy - szerinte - ma, mi az egyház legfontosabb feladata. „Az, hogy megtanítsa az embereket imádkozni” – felelte. Válasza, azóta is iránytű a számomra. Mivel pedig tanítani csak az képes, aki tud valamit, ezért a gondolatát így egészíthetjük ki: „Az egyház legfontosabb feladata ma is az, hogy megtanuljon - és így az embereket is megtaníthassa - imádkozni. Az imáját befejező Jézushoz forduló tanítvány kérése tehát ma is, mindnyájunk számára, feltétlenül aktuális: „Uram, taníts meg minket imádkozni!”

Az egyház liturgikus hagyománya a Miatyánk Máté szerinti bővebb változatát tette magáévá (Mt 6,9-13). Nyilvánvalóan azért, mert a Lukács szövegével megegyező tartalom Máténál teljesebben kifejtve nagyobb jelentésgazdaságot közvetít felénk.

Így a megszólítás is Lukácsnál „Πάτερ - Atya” Máténál „Πάτερ ἡμῶν - Mi Atyánk”. A jámbor elmélkedésre feljogosított fantáziánk a lukácsi megszólítás nyelvi változatába beleértheti és beleérezheti az „Atya”, „Atyám”, „Atyánk” változatokat is. Hangosan kimondva, az „Atya” a sajátos tisztelet hangján szól. Az „Atyám” a személyes kapcsolat kiváltságának bensőséges odafordulása. Az „Atyánk” végül, egy élő és éltető közösség tagjának fohásza a megtartó kapcsolatért. Máté „Mi Atyánk” formulája már a közösségbe, az Egyházba, sőt a Szentháromság közösségébe von be bennünket. Jézus Atyja és a mi Atyánk, Jézus Istene és a mi Istenünk imádatába, Lélekben és igazságban.

A mi Atyánk megszólítást a „te neveddel”, a „te országoddal”, és Máténál a „te akaratoddal” kapcsolatos kérések követik. A név által a személy titkát szólítjuk meg. Az ország eljövetelének kérésében a szolgálatban kiteljesedő szeretet uralmát kérjük. Az Atya akaratában pedig a szabadságban szabadságra vezető üdvözítő szándékba és a szeretetre szeretettel felelő engedelmesség művébe kapcsolódunk.

A kérések egy bensőséges én-te viszonyban hangzanak el. Ennek mélységeiről beszél Martin Buber, akinek dialogikus filozófiáját az Isten és az ember bibliai párbeszéde inspirálta. „Kezdetben volt a kapcsolat” – írja. Ez aztán kétféle módon bontakozhat ki: az „Én-Te” és az „én-az” alapszóban. Az alapszavakat nem a szájával mondja az ember, hanem az egész lényével, magatartásával. Az „Én-Te” alapszó a személyes kapcsolódás erőtere. Az „én-az” alapszó pedig az eszközként felfogott tárggyal való kapcsolat. Aki az „én-az” viszonyszó összefüggése szerint viselkedik, az használ és felhasznál, kihasznál és elhasznál. Aki így kezeli az élettelen és élő világot, az embereket és Istent, az maga is menthetetlenül tárggyá degradálódik.

Aki ellenben az „Én-Te” alapszó rendjébe illeszkedve alakítja gondolkodását, lelkületét és cselekedeteit, az személyként a legmagasabb rendű és minőségű kapcsolatokban él. Magát ajándékozva gazdagít mindent és mindenkit, akivel érintkezésbe kerül. A létezés és a szeretet csodája révén pedig mindentől és mindenkitől többet kap ajándékba, mint amit valaha remélt.

A tanítvány azt kérte Jézustól, hogy tanítsa meg imádkozni. A Mestert ismerők számára egészen biztosan nem csak a szavak voltak fontosak, hanem a mód is, ahogyan Jézus imádkozott. Az arckifejezése, a hangja, a gesztusai. A szíve mélyéből fakadó öröm és derű, az egyéniségéből sugárzó gyógyító és bátorító együttérzés. 

Talán éppen ez volt és ez marad Jézus imájának, az imádkozó Jézusnak a titka. Mert őt az „Én vagyok, aki Van” szólította meg. Mégpedig úgy, hogy „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”. Az Atya és a Fiú, az „Én Vagyok” és a „Fiam vagy Te” örök párbeszéde ez a Szeretet Szentlelkében. Abban a Lélekben, aki az isteni „Mi”. Benne él és beszélget hasonlíthatatlan minőségű és intenzitású egységben az isteni Én és Te, és ide vágyunk, te meg én, mi emberek.

A keresztségben ebbe a szeretet közösségbe merít be bennünket az Egyház, hogy Krisztus teste tagjaiként, a Lélekben és a Lélek által, alázattal és bizalommal merjünk így imádkozni: Mi Atyánk…