Keresés

Lelóczky Gyula Donát ciszterci atya Dallasban Lelóczky Gyula Donát ciszterci atya Dallasban 

90 éves Lelóczky Gyula Donát ciszterci atya Dallasban

Július 20-án ünnepli 90. születésnapját a texasi Dallasban Lelóczky atya, akit megkértünk a jeles alkalomból, hogy tekintsen vissza életére. Közzétesszük írásban elküldött életrajzát. Donát atya 1964-ben került ki az Egyesült Államokba. 1965-től 2011-ig a magyar ciszterci atyák által Dallasban alapított 8 osztályos gimnáziumban tanított és dolgozott, mint könyvtáros. Isten éltesse sokáig!

Lelóczky Gyula Donát, O. Cist. – Dallas, Texas, USA                   

Anyaméhen kívüli életem forró nyári éjszakán, 1932. július 20-án kezdődött Győr szabad királyi városában – kezdi önéletrajzát a ciszterci szerzetes. Édesapám cukrászmester volt; családomnak két neves cukrászdája naponta hívogatta édes áruival Győr lakóit és látogatóit. Emiatt persze osztálytársaim mindig irigykedtek rám. Nem tudták, hogy én sem ettem több süteményt mint ők, mert ha valami finomságot kértem szüleimtől, mindig az volt a válasz, hogy „nem lehet, mert megeszed a hasznot.” Hárman voltunk testvérek. Éva hugom négy évvel, Jenő öcsém tíz évvel volt fiatalabb nálam. Édesanyám vallásosan nevelt bennünket. Akár a vasárnapi szentmise, akár a közös esti ima elmaradhatatlan része volt életünknek. Az elemi iskola első négy osztályát Győrött végeztem el. Vasárnaponként osztálytársaimmal jártam szentmisére. A prédikáció felnőtteknek szólt, nem sokat értettem belőle, inkább azzal foglalkoztam, hogy újjaimon számoltam, hányszor említi a pap Jézus nevét a szentbeszéd során.

Az első igazán nagy változás életemben akkor történt, amikor első gimnáziumba szüleim a Szent Hegyre, Pannonhalmára, a bencések akkor vadonatúj un. „olasz gimnáziumába” irattak be. Ellentétes érzelmekkel kezdtem intézeti pályafutásomat. Az otthon és családom nagyon hiányoztak, alig vártam szüleim havonta egyszeri látogatását, de az új életformát egyre jobban megszerettem. Itt csepegett, szivárgott lelkem mélyére még öntudatlanul a kolostori élet szeretete.

Csak négy évet töltöttem Pannonhalmán, a 2. világháború viharos éveiben; tanulmányaimat Győrött folytattam, kereskedelmi középiskolában, mert családi döntés eredményeként, nekem kellett volna folytatnom a hatvanéves Lelóczky cukrász cég működését, és ehhez az üzleti élet alapjainak elsajátítása fontosabbnak tűnt, mint a humán tudományokban való elmélyedés. Az 1940-es évek második fele során Magyarország az orosz megszállást és a kommunizmus fokozatos bevezetését szenvedte el. Ezekben az években a kormányzat családomat fokozatosan mindenétől megfosztotta. A legnagyobb veszteséget persze két cukrászdánk államosítása, a család mindennapi kenyerének elvesztése jelentette. Ez pedig az én jövőmet is gyökeresen megváltoztatta: többé már nem a cukrász mesterség kitanulása volt az élet-feladatom.

Egyetemre akartam beiratkozni; olvasmányaim során nagyon megkedveltem a magyar irodalmat, azt akartam tanulni. Szerettem klasszikus prózaíróinkat, és különösen is a Nyugat-osok líráját. 1950-ben érettségiztem, de egyetlen egyetemre se vettek fel, mivel „betelt a létszám.” Ez volt a szokásos megokolás az osztályidegen burzsoa elemek jelentkezése elutasítására. 1951-ben ugyanígy nem kaptam felvételt egyetlen egyetemre se. Két évig Győrött, a Belföldi Szállítmányozási Vállalatnál dolgoztam könyvelőként.

Fontos dolgok történtek ezidőben az életemben. Bár addig is igyekeztem keresztény módon élni, vallásosságom meglehetősen középszerű fokon maradt. De 1950 nyarán, épp abban az időben, amikor Magyarországon valamennyi szerzetest és apácát deportálták, valahogy eljutott hozzám a hír, hogy az egyik plébánián titkos lelkigyakorlat lesz fiatalok számára. Tudtam, hogy nekem ott kell lennem. Dievald István piarista atya, aki valamiképp kimaradt a szerzetesek deportálása szórásából, titokban járta az országot lelkigyakorlatokat vezetni. Városokban fiatalokból csoportokat szervezett, hogy az iskolákban megszüntetett hitoktatást titokban ők tudják folytatni. Én is a győri fiúcsoport tagja lettem, és ez az új közösség megváltoztatta életemet. Hosszú beszélgetések, sok jó könyv olvasása belsőleg átalakított. Lassan igényt éreztem arra is, hogy naponta járjak reggeli szentmisére, és amikor 1952-ben végre főiskolára kerültem, már megfordult fejemben a papi hivatás gondolata is.    

Anyám akkor egy győri szálloda konyháján volt állásban; a szálloda egyik takarító nénijének a fia magas beosztásban dolgozott az egyik minisztériumban; az ő révén sikerült bekerülnöm a budapesti Apáczai Csere Főiskolára, a könyvtáros szakra. A fővárosba költöztem, a Bocskay úton, gyerektelen keresztszüleimnél laktam. Vasárnaponként az Egyetemi Templomba jártam a kispapok által énekelt gregorián szentmisére. Krisztus Király ünnepén, amint a mise alatt körülvettek a gregorián dallamok, felhőként szállt rám a biztos tudat, hogy ez az én helyem az Egyházban, itt akarok élni. Nem egyházmegyei, hanem szerzetes papként. Győrött Rónay Detre ciszterci atyával jó barátságban voltam, (ő a szétszóratás után Győrött kapott orgonista állást az egyik plébánián) leveleztünk egymással hivatásomról, és amikor tavaszra eldöntöttem, hogy szerzetes akarok lenni, Detre atya tudatta velem, hogy a ciszterci rend a feloszlatás után titokban folytatja működését. Azonnal csatlakozni akartam.

Az első kapcsolatra augusztusban került sor, amikor 1953-ban egy hónapos katonáskodás után visszatértem Budapestre a második tanévre. Detre atya utasítása szerint egyik vasárnap este a városmajori parkban a Beethoven szobornál kellett találkoznom „egy fehér ruhás úrral.” Találkoztunk is, és az úr, amint később kiderült, ’Sigmond Lóránt ciszterci atya a rend akkori vezetője volt, mivel Endrédy Vendel zirci apátúr be volt börtönözve. A park egyik csendes zugában órák hosszat beszéltettünk; a beszélgetés végén Lóránt atya egy budai kertes ház címét adta meg, hogy ott a következő vasárnap kora délelőtt egy albérleti szobában a novicius-jelöltekkel találkozzam. Igy vette kezdetét a zug-ciszterci életem. A vasárnapokat öten fiatalok egy-egy ciszterci atya társaságában ebben a kis szobában töltöttük oktatással, imával. 1954 februárjában került sor a beöltözésre, amikor egy hetes lelkigyakorlat után, szentmise keretében felvettük a ciszterci noviciusok fehér ruháját, és azt kb. hét óra hosszat ugyanabban a szobában viselhettük. Aztán vissza kellett térnünk a civil életbe. De amikor este a behavazott tájban a villamosmegálló felé gyalogoltam, körülvett a gondolat, hogy most minden, minden hófehér. Ez a zug-ciszterci életem 1956. novemberéig tartott, amikor a levert Forradalom után Lóránt atya a világban élő ciszterci kispapokat Nyugatra küldte, hogy Rómában folytassák tanulmányaikat. (Több zug-ciszterci kispap egyházmegyei szemináriumokban tanult, ők Magyarországon maradtak.) Római tanulmányaimat 1964-ben fejeztem be, akkor kerültem az USA-ba.

A második világháborút követően 1955-ig mintegy 20 magyar ciszterci vándorolt ki Amerikába, papok is, növendékek is. Először egy Wisconsin államban létező ciszterci monostorban telepedtek le, de mivel ott nem lehetett középiskolát nyitni, új otthont kerestek. Az új otthon keresése 1952-ben sikerrel járt: az isteni Gondviselés révén a magyar cisztercieknek és a Texas-i Dallas egyházmegye püspökének a szüksége találkozott. A püspök katolikus egyetem felállítását tervezte, és ahhoz keresett tanárokat, így a ciszterci közösség Dallasban talált otthonra, 1955-ben. Az egyetem 1956 őszén nyitotta meg kapuit, és az első tanári karban kilenc magyar ciszterci atya kapott állást. Az apátság első szárnyát 1957-ben építették, amely egy-két éven belül U alakú három szárnyra bővült. A növekvő magyar közösség (az 1956-os Magyar Forradalom után további 14 magyar ciszterci került Nyugatra) 1962-ben középiskolást is nyitott Cistercian Preparatory School néven, a régi magyar nyolc osztályos gimnáziumok mintájára. Az iskola ma már 60 éve virágzik, és én 1965-től 2011-ig abban az iskolában tanítottam és dolgoztam, mint könyvtáros. Az 1989-es magyarországi rendszerváltozás után két évet ismét Rómában töltöttem, mint a Magyarországról érkezett ciszterci kispapok elöljárója. E két év során rendszeresen adtam elmélkedéseket a Vatikáni Rádió magyar adásában.  

Az 2011-es év nevezetes lett számomra. Abban az évben fejeztem be a tanítást iskolánkban és álltam át lelkipásztori munkára, ekkor ünnepeltem 50 éves papi évfordulómat, és rákos daganat miatt akkor vették ki az egyik vesémet. 2020 májusában meglehetős súlyos formában átestem a COVID betegségen; abból felgyógyulva vagyok egészen nyugalomban, élem szerzetesi életemet és készülök az utolsó nagy utazásra az Úrhoz – zárja önéletrajzi beszámolóját Lelóczky Gyula Donát ciszterci szerzetes.

20 július 2022, 11:36