Mint bárányokat a farkasok közé: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 14. vasárnapra

Jézus példázatai robbanó erejűek. Egyszerű képekbe sűrített tartalmuk érzelmi, értelmi és spirituális láncreakciókat beindítva hatnak ránk. A hetvenkét tanítványról szóló rövid evangéliumi epizódban is több ilyen töltet rejlik. A legerősebb talán ez a mondat: „Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3).

A farkas és a bárány kibékíthetetlen ellentéte az emberiség kollektív tudatának és tudattalanjának is része. Phaedrus híres tanmeséjében (Lupus et agnus) is találkozunk vele.

Az ordas farkas és a bárány egy

patakhoz ment a szomját oltani.

Míg az ordas fent, a gyapjaska lent ivott.

A gonosz pára szidni kezdte a barit.

Úgy kezdte, hogy „felzavarod a vizem!”

A patak persze sose folyhat felfelé.

Majd azzal jött, „te szidtál engem fél éve!”

„Ez nem lehet, hisz nem is éltem akkor én.”

„Úgy apád volt az, Herkulesre, szemtelen!”

És tépni kezdve felfalta a kis barit.

Azok miatt íródott meg e tanmese,

kik hazug váddal mások életét veszik.

A tanulság az emberek és népek közötti viszályok és háborús konfliktusok mögött húzódó fikciók örök drámájára emlékeztet és figyelmeztet bennünket.

Egy másik híres-hírhedt formula, a szintén latin eredetű „homo homini lupus” vagyis az „ember, az ember farkasa” kifejezés. Eredetileg Plautustól, a római komédia írótól származott. A Szamárságok (Asinaria) szerzője szerint legalábbis addig igaz ez, amíg ki-ki meg nem ismeri, hogy mi lakik a másikban. A filozófus és államelmélet író Thomas Hobbes pedig, az emberi természet kettősségéről szólva alkalmazza ezt a képet. „A polgárok közötti kapcsolatokra inkább az ember az embernek istene megállapítás áll.  Az államok közötti viszonyokra ellenben az „ember az embernek farkasa” metafora illik. Az előbbiben az egyének az igazságosság, a szeretet és a béke mindenféle erénye révén az Istenhez való hasonlóság felé tartanak. Az utóbbiban - a rosszak romlottsága miatt, önmaguk védelme érdekében - még a jók is az erőszakot és a megtévesztést, vagyis a zsákmányra éhes vadállatok harci erényeit kénytelenek segítségül hívni.” [1]

Az ismeretlen egyén veszélyessége, vagy az államok közötti kapcsolatok orcátlan érdekérvényesítésén túl az ember benső meghasonlottságára is vonatkozhat a farkasok harca kép. Az eszkimó mese az emberben küzdő két farkasról tanít. Az egyik jó és tisztességes, a másik gonosz és aljas. A nagyapónak unkája izgatottan teszi fel a kérdést: - És melyik farkas fog győzni? - Amelyiket táplálod! – feleli az öreg.

Jézus, tudta, hogy mi lakik az emberekben. Az Isten Báránya nem véletlenül alkalmaz ilyen képeket. A hetvenkettőt, az erejüket eleve meghaladó feladat elé állítja azzal, hogy kérjetek munkatársakat az aratás Urától. Ezt fokozza úgy, hogy bárányként küldi övéit a farkasok közé. Ráadásul még a legelemibb létfenntartási eszközöket sem engedélyezi nekik. Az erszényben lévő pénzt, a tarisznyában lévő élelmet és a hosszabb út megtételére képessé tevő sarut. Az erőnek és az erőszaknak még a látszatáról való lemondásra tanít bennünket? Vagy a kiszolgáltatottság erejében és az eszköztelenség hatékonyságában bízik?

Útmutatása mindenesetre világossá teszi, hogy az evangélium tisztító és gyógyító ereje nem a hírnök teljesítménye. Mint ahogy a visszautasítás sem feltétlenül a tanítvány személyes kudarca. Lehet ez, az Isten elől elzárkózó szív rettenetes következményekkel járó döntése is.

Az első meglepetés akkor ér bennünket, amikor a tanítványok - látszólagos esélytelenségük ellenére - mégis örömmel számolnak be sikereikről. „Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!” (10,17). Nemrég Jakab és János még a villámmal akarták megbüntetni és elpusztítani a Jézust befogadni nem akaró szamaritánusokat. Most a Mester azt látja, amint a Sátán villámként zuhan le az égből. Krisztus tudja, hogy az erőszak erőszakot szül. Tanítványainak megígéri, hogy sem kígyók sem skorpiók, sem semmilyen ellenséges hatalom nem árthat nekik. A Krisztus utáni évezredek üldözött keresztényeinek és vértanúinak sokaságát tekintve azonban biztosan nem a földi biztonság és egészség ígéretével van itt dolgunk. A tanítványi létmód az önistenítés kígyóitól, a gonoszság skorpióitól, meg az üdvösséget veszélyeztető, hazug hatalmaktól véd.

A második meglepetésünk Jézus korrekciója, amivel a tanítványok örömét a helyére teszi. „Ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben”(10,20). Mert az Apokalipszis mintegy megölt és mégis élő Bárányának templomába csak azok léphetnek be, akiknek neve be van írva a Bárány életkönyvébe. (Jel 21,27). Ők azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Nem éheznek többé és nem szomjaznak, mert a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, aki az élet vizének forrásához vezeti őket. Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet (Jel 7,13. 16-17).

[1] Hobbes, Thomas: Elementa philosophica de cive. Amsterdam 1657, 10.