Harminc ezüst súlya Júdás lelkén – nagyszerdai gondolatok
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Marék raszkolnyikovi aranyat tapéta mögé rejtünk és elkezdünk rettegni. Annak a harminc ezüstnek súlya van. Kettős súlya van. Egyiket a pénzváltó patikamérlege méri és napi kurrens ára van, a másik a lélekben gravitál, mind erősebben. Szütyőbe gyűrve, zsinórral összekötve ott fityeg a csókra-induló Júdás övén, mintha már előre jelezne valamit, egyfajta eljövendő köteles himbálózásról.
Pedig, pedig ha végig-hallgatta volna a tékozlás példabeszédét, láthatta-hallhatta volna, hogy noha mindig könnyen elcsorognak és szerte-gurulnak a kaparintott ezüstök, mégis, mégis haza lehet indulni és haza is lehet találni!
Ám még így is, harminc ezüstpénz súlyától megterhelten, nem múlt el nyomtalan az a három év, mert a Mester példája, szavai és gesztusai beleivódtak lelke mélyébe és most mintha megmozdulna valami. Hiszen annak a Názáretinek az Abba-Atyja kijön az otthon vagy messze eltékozolt életek elé!
Kitörölhetetlenül emlékezik a meghívására, amikor a Názáreti őt, az iskarióti Júdást is meghívta, éppúgy, mint a gyanús Lévi-Máté vámost. Ott volt ő is Kánában, megkóstolta azt a jobb bort, hallotta ő is az Ország alkotmányos nyolc-boldogságát. Kafarnaum mezején lelkesen szemlélte a szaporítás csodáját, hiszen ő is osztogatta a ki-nem-fogyó kenyeret. Bár maga nem volt fenn a hegyen, ő is látta a Táborról visszatérő Mester arcán a még egészen ki nem hunyt fényeket…
Egészen ki nem hunyt fények! Jézus fénye, a Világ világossága nem hunyt ki egészen az ő lelkében sem, hiszen az kihunyhatatlan, mert „nem ismer alkonyt” (Exultet)! Noha ráborul harminc ezüst súlya, de a fény utat tör magának és egyszer, egyszer mintha megindulna valami őbenne is…!
Tovább olvasva a napi evangéliumot, Máté a harminc-ezüstös fejezetet a kakasszóval fejezi be, amikor „Péter kimegy és keserves sírásra fakad” (Mt 26,75). A Mesterét tagadó Péter keservesen bánja a bűnét. Rögtön utána olvassuk: „Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei tanácsot tartottak és elhatározták, hogy halálra adják. Megkötözték, elvezették, és átadták Pilátus helytartónak. Amikor Júdás, az áruló látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek. „Vétkeztem – mondta –, elárultam az igaz vért.” (Mt 27.1-4).
Megpróbálja megmenteni Jézust, aki pedig mindenek Mentője, Salvator omnium! Annak a harminc ezüstnek a súlya immár elviselhetetlen teher, ezért is akar szabadulni tőle.
Júdás megbánja vétkét és ki is mondja, hogy vétkezett! Ám hiányzik még valami, ami megakadályozhatta volna végzetes tettében. Itt ezen a ponton rejlik élete tragédiája! Pontosan azon a ponton nem érti Jézust, ami a Mester lényének a legközepe, vagyis, hogy van megbocsátás, hazatérés, újrakezdés és új élet! Júdás nem tud hinni a megbocsátásban, amit egyedül csak az Isten művelhet. Pedig hányszor hallotta: Menj, bocsánatot nyertek bűneid, menj, de többé ne vétkezzél!
Bánata van, de reménye nincs! A reménytelen bánat pedig kétségbeesésbe sodor. Jézust már nem tudja menteni, de még mindig belékapaszkodhatna, s ezzel megmenthetné saját magát. Pétert nem egyedül a keserves sírása menti meg, hanem fölpislákoló reménysége! Bár az ő neve sem hangzik el többé Máté evangéliumában, de tudjuk, hogy „miután kiment”, visszatért a többiekhez és kitartott egészen harmadnapig. Ott állni a többiek között! Bent maradni Jézus közösségében, sőt Testében, az Egyházban. Az a közösség, az egyéni bukdácsolás ellenére, karizmát hordoz, a megtartás és megőrzés karizmáját, mert megkapta a Szentlélektől. Ez a Mester utolsó lehete, amikor kilehelte lelkét, de egyúttal rájuk árasztotta a Szentlelkét. Jézus hűséges maradt, utolsó leheletéig hűséges maradt. Pál apostol súlyos szavával zárom e nagyszerdai gondolatokat: „Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (2 Tim, 2,11-13). Jézus önmagát meg nem tagadhatja, mert ő maga a Hűség!
(vl)