Jó: Janka Ferenc atya elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára

Lelki magasságok és mélységek között kalauzol bennünket Szent Lukács, amikor Urunk színeváltozásának elbeszélését Jézus szenvedéséről szóló első és második jövendölése közé helyezi. Péter apostol felülről ihletett hittel az Isten Krisztusának vallja a Mestert, aki ezután tárja fel tanítványai előtt először a rá váró szenvedés és halál szakadékának és feltámadása felfoghatatlan magasának titkát. Ahogy a Jézust követni szándékozók is az önmegtagadás és kereszthordozás szurdokaiból juthatnak életük megtalálása és megmentése fennsíkjaira. A színeváltozás imádságos ragyogásának hegycsúcsáról lejőve ismét mélységgel, a megszállott fiút meggyógyítani képtelen tanítványok tehetetlenségével szembesülünk. Majd Jézus mindenki csodálkozását kiváltó gyógyításának felemelő élménye után a hamarosan az emberek kezére kerülő Emberfia kiszolgáltatottságának meredélyébe kell pillantanunk.

Úgy tűnik, hogy a „jó nekünk itt lenni” tanítványi élményének központi magja a „Jó” szükségképpen magasságok és mélységek, önfeláldozás és önmegtalálás, ima és szenvedés, halál és feltámadás távlatában nyilatkozhat ki a tanítványoknak és csak ilyen módon közelíthetjük meg mi magunk is.

Az ember persze a maga módján mindig is kereste a teljességet. A görög filozófia platóni hagyományában a Jó az ideák ideája, a lét és élet eredete, a megismerés és a tökéletesedés célja. Ezen felfogás szerint minden dolognak az ideális őstípusát kell utánoznia vagy megvalósítania. Az ember elé eszményként állított kalokagathía - a szépet és a jót egyesítő ideál -, magába foglal minden pozitív erkölcsi, esztétikai és társadalmi tulajdonságot. Az ilyen sajátosságokkal felvértezett polgár derűs és kellemes ember, áldás a városának.

Több szempontból imponáló ez a bölcseleti felfogás. Ám a bibliai kinyilatkoztatás a puszta ész keresésénél magasabb szintre vezet bennünket. A Szentírás szerint ugyanis a dolgok igazi jósága nem valami elvont eszményhez való viszonyban mérhető, hanem az Istennel való kapcsolatban áll fenn. Ezt jelenti az „Isten látta, hogy jó” megállapítás.

A jó mellett azonban megjelenik a rossz is. A görög bölcselet ezt tökéletlenségként, a jó hiányaként fogta fel. A perzsa gondolkodásban viszont önállóan létező valóság, a rossz elvének származéka.

Az isteni pedagógia türelmesen vezeti az embert a valóság megismerésében. A Bibliában is fokozatosan tárulnak fel a jó egyre magasztosabb távlatai, de a rossz és a gonosz egyre tragikusabb mélységeket feltáró misztériuma is.

A jó felfelé vezető ösvénye onnan indul, hogy mindaz jó, ami az életet a fizikai vagy a pszichológiai rendben megkönnyíti, ami örömöt és boldogságot okoz. A hegy csúcsán az a felismerés és élmény áll, hogy egyedül jó az Isten.

Ezzel szemben a rossz lejtőjén olyan dolgokkal, kísértésekkel, döntésekkel találkozunk, amelyek megbetegítenek, sokféle szenvedéshez vezetnek vagy halált okoznak.  

A keresztény gondolkodás szerint a rossz nem egy Istennel egyenrangú sötét, gonosz elv, de nem is ártalmatlan hiány. A rossz a szükséges jótól való megfosztottság. Olyan tökéletesség hiánya, aminek meg kellene lennie. Hasonló egy jármű meghibásodott fékberendezéséhez, ami nem csak a benne utazóra lehet veszélyes, hanem másokra is. Vagy olyasmi, mint egy betegség, ami tulajdonképpen egészséghiány. De ha a kór fertőző, akkor tömegek „egészséghiányos állapotát”, vagyis betegségét idézheti elő. Ilyen ártalmas és ragályos léthiány a gonoszság és a bűn is. És ha a jó a Szentírásban az Isten, meg a vele való kapcsolat, akkor a rossz, a bűn ennek a kapcsolatnak a meggyengülése, vagy hiánya. Ez pedig annál ártalmasabb, minél nagyobb mértékű. A rossz négy fokozata igazolja ezt. Az első a jót viszonzás nélkül hagyó hálátlanság. A második a rosszat rosszal viszonzó bosszú. A harmadik az ártatlannak ártó gonoszság. A negyedik a jótevőjére kezet emelő aljasság.

Az egyre mélyülő gonoszság négy fokozatával a jó egyre magasztosabb négy szintje áll szemben. Az első a jót felismerő és örömmel viszonzó hála. A második a rossz megtorlásáról lemondó megbocsátás. A harmadik az érdemtelennel is jót cselekvő nagyvonalúság. A negyedik pedig a rosszat jóval viszonzó önzetlenség. A minden képzeletet felülmúló isteni ráadás pedig a gyilkosaiért is életét áldozó szeretet.

Krisztus imája és a lényéből sugárzó fény a Jónak, annak a kapcsolatnak a ragyogása, ami az Atya és a Fiú közötti szeretetből árad a Szentlélekben. A mellette megjelenő Mózes és Illés a Törvény és a Próféták képviselői. Jézussal folytatott beszélgetésük az általuk megkezdett kinyilatkoztatás kiteljesedésére utalnak. Arra, hogy a Törvény a minden törvényszegést megbocsátó szeretett Fiúban, a Próféták pedig a nép minden hűtlenségét és engedetlenségét hűséggel és engedelmességgel megváltó Krisztusban teljesednek be.

Péter extatikus vallomása, a „jó nekünk itt lennünk”, már a pünkösdi Lélek fényében érzékeli az Úr halálát okozó, elképesztő emberi gonoszság mélységét, feltámadásában pedig a minden várakozásunkat túlszárnyaló jóság magasságát. Adja Isten, hogy életünk csúcsai és mélységei se szakíthassanak ki bennünket azzal a Szeretettel való kapcsolatból, aki egyedül jó.